Az egyik kedvenc francia ifjúsági regényíróm, Anne-Laure Bondoux egyetlen önéletrajzi regényének előszavában úgy írja le az érzést, amikor kilép a regényhősei takarásából ő maga, „mintha uszodába mennék olyanokkal, akik eddig csak nadrágban és pulóverben láttak. Beugrom vajon a vízbe, vagy szégyenlősen elbújok az öltözőben?”
Hasonló érzésem van nekem is, amikor megnyitom e blog kapuit. Pedig korántsem vetkőzöm fürdőruhára, és még csak a dekoltázsom sem lesz túl mély: mégis, bizonyára bepillantást enged az életembe. Eddig „csak” a barátaim, közeli ismerőseim láttak rám ilyenformán.
De akkor miért éppen „dekoltázs”?
Mert szép szó. Mert francia eredetű. Mert leporolhatnánk róla a sok újkeletű, kétes jelentéstartalmat. Mert leválaszthatnánk a nőről abban a formában, miközben éppenhogy a nő nem hagyható ki belőle. És mert az én életemben története van.
Az elmúlt közel 19 évben a dekoltázsom így nézett ki:
… szóval kisebb-nagyobb megszakításokkal lakott benne egy-egy gyerek. A ruha kivágásának egyetlen funkciója az volt – és ennyi év alatt nagyjából el is vesztette a fejemben egyéb jelentését maga a szó is –, hogy az éppen aktuális kisbabám minél gyorsabban és minél egyszerűbben hozzáférjen táplálékához. Bárhol, bármikor. Ez lényegesen megkönnyítette a ruhavásárlást is: lényegében egyetlen típusú felsőt lehetett megcélozni, a V kivágású, egymásra lapolt felsőket. Még az ingek, blúzok sem jöttek nálam szóba, mert általában nincs idő (pláne türelem!) kigombolgatni, majd lehetetlen fél kézzel újra összegombolgatni (van olyan anya, aki sosem került abba a helyzetbe, hogy visszagombolatlanul nyitott ajtót a váratlanul becsöngetőnek – általában a postás az –, vagy csak „úgy” maradt a nap hátralévő részére?).
Minden egyes készlet (az a pár darab), minden egyes gyerek után kidobható lett, addig nyújtották, tépték, nyúzták a dekoltázsomat (nem csak a pólóét), hogy gyerek nélkül viselhetetlen lett mindegyik a szoptatás végére (gyerekkel is). A ruhák rámentek, a dekoltázsom viszont mindig megújult. Ötször is.
Aztán eljött az idő, amikor vágyakozni kezdtem olyan profán dolgok után, mint egy közönséges garbó, egy kör kivágású zárt póló vagy spagettipántos trikó, egy bebújós ruha gombolás, kivágás nélkül, és társaik. Mindegy, legyen bármi, csak ne legyen ki belőle a mellkasom semekkora darabja többé! Nem mintha nem csináltam volna szívesen. Sőt. Az ötödik és egyben utolsó gyerekemre, megszületése után napra pontosan három hónapot vártam, míg először mellre tehettem. (Nehezen tudnám leírni, mit éreztem, de azért ezt pl. meg fogom próbálni ezen a fórumon.)
Ugyanez a gyerekem kicsit nagyobb korában, amikor már járni és beszélni tudott (na meg motorozni), megkérdezte, hogy mi az a seb a dekoltázsomon. Na, nem ezekkel a szavakkal, hanem rámutatva: „Ez mi itt neked, anyu?” Mondtam, hogy egy seb. Vagyis annak a hege. Mire ő: „Mert leestél a motorról?” Nevettem, mert az egyetlen motor a háztartásban az ő kis rózsaszín járgánya volt, de sírhatnékom is támadt, de azt nem mondtam meg neki, miért: „Nem, nem a motor az oka, drágám, hanem kivágták azt a daganatot, amit akkor növesztettem oda, amikor te az intenzíven feküdtél az inkubátorban.”
Szóval az én dekoltázsom nem tökéletes már, csak amolyan sebhelyes, sokat látott, sokat tapasztalt. Ahogy én magam is. És mára – két évnyire az utolsó szoptatástól – szabadon választok a kivágott felső és a garbó között, hangulatomtól függ, nem mástól.
Így lesz ez a bejegyzéseimmel is: néha garbós, néha dekoltált, de olyankor is annyira, amennyit egy „éppen jó” dekoltázs mutat. A túl sok talán ízléstelen (persze ez is attól függ…), a kevés meg jelentéktelen. Vagy nincs. De a „pont jó” éppen csak felkelti az érdeklődést, izgalmat kelt… Igyekszem majd eltalálni a megfelelő mértéket az adott témához.
Nem lesz egyszerű, már látom. Amikor két nagyfiamnak (az egyik 18, a másik egy híján annyi) két másik mondat közt bejelentettem, hogy blogot fogok írni, az volt a reakció: „… és mindenkinek el fogod mesélni az életünket?” Mindenkinek nyilván nem (nem vagyok én La Fontaine békája, mérsékelt a nagyravágyásom!), másrészt: vannak már egyéb témáim, a családomon kívül. Aztán tessék: mindjárt a nyitó oldalon róluk írok! Nyilvánvaló, hogy a dekoltázsomban (amelyben hordoztam őket) meglátszanak most is, hiába nőttek ki belőle mind. Épp csak akkorát nyithatok a családom ruháján, amennyit a tagjai el tudnak viselni, ez: feladat.
De akkor az egyéb témáim: a könyvek elsősorban. Ha valami jót olvasok, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy beszéljek róla. Sokszor vagyok így filmekkel is. De a város is foglalkoztat, ahol élek. A negyed, az utca, a ház, és a lakás maga, amelyben még egészen új vagyok. De beszélnék például arról is, hogy miért van vajon mindig rendetlenség a szekrényemben (hiába, sosem sikerült a törölközőket, konyharuhákat élükre és egyformára hajtogatva felsorakoztatnom, és amikor egyszer mégis rendet rakok köztük, pillanatok alatt összeverekszenek újra, alig csukom rájuk a szekrényajtót), és hogy nagy baj-e vajon, hogy ez így van (remélem nem!), és megnyugtatna itt is a nem vagyok egyedül érzés (vagy egyedül lennék?), és persze ennél sokkal fontosabb dolgokról is, végül is: egymás közt vagyunk.
Örömmel látlak vendégül.
Jó olvasgatást!
Minden egyes készlet (az a pár darab), minden egyes gyerek után kidobható lett, addig nyújtották, tépték, nyúzták a dekoltázsomat (nem csak a pólóét), hogy gyerek nélkül viselhetetlen lett mindegyik a szoptatás végére (gyerekkel is). A ruhák rámentek, a dekoltázsom viszont mindig megújult. Ötször is.
Aztán eljött az idő, amikor vágyakozni kezdtem olyan profán dolgok után, mint egy közönséges garbó, egy kör kivágású zárt póló vagy spagettipántos trikó, egy bebújós ruha gombolás, kivágás nélkül, és társaik. Mindegy, legyen bármi, csak ne legyen ki belőle a mellkasom semekkora darabja többé! Nem mintha nem csináltam volna szívesen. Sőt. Az ötödik és egyben utolsó gyerekemre, megszületése után napra pontosan három hónapot vártam, míg először mellre tehettem. (Nehezen tudnám leírni, mit éreztem, de azért ezt pl. meg fogom próbálni ezen a fórumon.)
Ugyanez a gyerekem kicsit nagyobb korában, amikor már járni és beszélni tudott (na meg motorozni), megkérdezte, hogy mi az a seb a dekoltázsomon. Na, nem ezekkel a szavakkal, hanem rámutatva: „Ez mi itt neked, anyu?” Mondtam, hogy egy seb. Vagyis annak a hege. Mire ő: „Mert leestél a motorról?” Nevettem, mert az egyetlen motor a háztartásban az ő kis rózsaszín járgánya volt, de sírhatnékom is támadt, de azt nem mondtam meg neki, miért: „Nem, nem a motor az oka, drágám, hanem kivágták azt a daganatot, amit akkor növesztettem oda, amikor te az intenzíven feküdtél az inkubátorban.”
Szóval az én dekoltázsom nem tökéletes már, csak amolyan sebhelyes, sokat látott, sokat tapasztalt. Ahogy én magam is. És mára – két évnyire az utolsó szoptatástól – szabadon választok a kivágott felső és a garbó között, hangulatomtól függ, nem mástól.
Így lesz ez a bejegyzéseimmel is: néha garbós, néha dekoltált, de olyankor is annyira, amennyit egy „éppen jó” dekoltázs mutat. A túl sok talán ízléstelen (persze ez is attól függ…), a kevés meg jelentéktelen. Vagy nincs. De a „pont jó” éppen csak felkelti az érdeklődést, izgalmat kelt… Igyekszem majd eltalálni a megfelelő mértéket az adott témához.
Nem lesz egyszerű, már látom. Amikor két nagyfiamnak (az egyik 18, a másik egy híján annyi) két másik mondat közt bejelentettem, hogy blogot fogok írni, az volt a reakció: „… és mindenkinek el fogod mesélni az életünket?” Mindenkinek nyilván nem (nem vagyok én La Fontaine békája, mérsékelt a nagyravágyásom!), másrészt: vannak már egyéb témáim, a családomon kívül. Aztán tessék: mindjárt a nyitó oldalon róluk írok! Nyilvánvaló, hogy a dekoltázsomban (amelyben hordoztam őket) meglátszanak most is, hiába nőttek ki belőle mind. Épp csak akkorát nyithatok a családom ruháján, amennyit a tagjai el tudnak viselni, ez: feladat.
De akkor az egyéb témáim: a könyvek elsősorban. Ha valami jót olvasok, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy beszéljek róla. Sokszor vagyok így filmekkel is. De a város is foglalkoztat, ahol élek. A negyed, az utca, a ház, és a lakás maga, amelyben még egészen új vagyok. De beszélnék például arról is, hogy miért van vajon mindig rendetlenség a szekrényemben (hiába, sosem sikerült a törölközőket, konyharuhákat élükre és egyformára hajtogatva felsorakoztatnom, és amikor egyszer mégis rendet rakok köztük, pillanatok alatt összeverekszenek újra, alig csukom rájuk a szekrényajtót), és hogy nagy baj-e vajon, hogy ez így van (remélem nem!), és megnyugtatna itt is a nem vagyok egyedül érzés (vagy egyedül lennék?), és persze ennél sokkal fontosabb dolgokról is, végül is: egymás közt vagyunk.
Örömmel látlak vendégül.
Jó olvasgatást!