Az egyik kedvenc francia ifjúsági regényíróm, Anne-Laure Bondoux egyetlen önéletrajzi regényének előszavában úgy írja le az érzést, amikor kilép a regényhősei takarásából ő maga, „mintha uszodába mennék olyanokkal, akik eddig csak nadrágban és pulóverben láttak. Beugrom vajon a vízbe, vagy szégyenlősen elbújok az öltözőben?”

Hasonló érzésem van nekem is, amikor megnyitom e blog kapuit. Pedig korántsem vetkőzöm fürdőruhára, és még csak a dekoltázsom sem lesz túl mély: mégis, bizonyára bepillantást enged az életembe. Eddig „csak” a barátaim, közeli ismerőseim láttak rám ilyenformán.
De akkor miért éppen „dekoltázs”?
Mert szép szó. Mert francia eredetű. Mert leporolhatnánk róla a sok újkeletű, kétes jelentéstartalmat. Mert leválaszthatnánk a nőről abban a formában, miközben éppenhogy a nő nem hagyható ki belőle. És mert az én életemben története van.
Az elmúlt közel 19 évben a dekoltázsom így nézett ki:

… szóval kisebb-nagyobb megszakításokkal lakott benne egy-egy gyerek. A ruha kivágásának egyetlen funkciója az volt – és ennyi év alatt nagyjából el is vesztette a fejemben egyéb jelentését maga a szó is –, hogy az éppen aktuális kisbabám minél gyorsabban és minél egyszerűbben hozzáférjen táplálékához. Bárhol, bármikor. Ez lényegesen megkönnyítette a ruhavásárlást is: lényegében egyetlen típusú felsőt lehetett megcélozni, a V kivágású, egymásra lapolt felsőket. Még az ingek, blúzok sem jöttek nálam szóba, mert általában nincs idő (pláne türelem!) kigombolgatni, majd lehetetlen fél kézzel újra összegombolgatni (van olyan anya, aki sosem került abba a helyzetbe, hogy visszagombolatlanul nyitott ajtót a váratlanul becsöngetőnek – általában a postás az –, vagy csak „úgy” maradt a nap hátralévő részére?).
Minden egyes készlet (az a pár darab), minden egyes gyerek után kidobható lett, addig nyújtották, tépték, nyúzták a dekoltázsomat (nem csak a pólóét), hogy gyerek nélkül viselhetetlen lett mindegyik a szoptatás végére (gyerekkel is). A ruhák rámentek, a dekoltázsom viszont mindig megújult. Ötször is.
Aztán eljött az idő, amikor vágyakozni kezdtem olyan profán dolgok után, mint egy közönséges garbó, egy kör kivágású zárt póló vagy spagettipántos trikó, egy bebújós ruha gombolás, kivágás nélkül, és társaik. Mindegy, legyen bármi, csak ne legyen ki belőle a mellkasom semekkora darabja többé! Nem mintha nem csináltam volna szívesen. Sőt. Az ötödik és egyben utolsó gyerekemre, megszületése után napra pontosan három hónapot vártam, míg először mellre tehettem. (Nehezen tudnám leírni, mit éreztem, de azért ezt pl. meg fogom próbálni ezen a fórumon.)
Ugyanez a gyerekem kicsit nagyobb korában, amikor már járni és beszélni tudott (na meg motorozni), megkérdezte, hogy mi az a seb a dekoltázsomon. Na, nem ezekkel a szavakkal, hanem rámutatva: „Ez mi itt neked, anyu?” Mondtam, hogy egy seb. Vagyis annak a hege. Mire ő: „Mert leestél a motorról?” Nevettem, mert az egyetlen motor a háztartásban az ő kis rózsaszín járgánya volt, de sírhatnékom is támadt, de azt nem mondtam meg neki, miért: „Nem, nem a motor az oka, drágám, hanem kivágták azt a daganatot, amit akkor növesztettem oda, amikor te az intenzíven feküdtél az inkubátorban.”
Szóval az én dekoltázsom nem tökéletes már, csak amolyan sebhelyes, sokat látott, sokat tapasztalt. Ahogy én magam is. És mára – két évnyire az utolsó szoptatástól – szabadon választok a kivágott felső és a garbó között, hangulatomtól függ, nem mástól.
Így lesz ez a bejegyzéseimmel is: néha garbós, néha dekoltált, de olyankor is annyira, amennyit egy „éppen jó” dekoltázs mutat. A túl sok talán ízléstelen (persze ez is attól függ…), a kevés meg jelentéktelen. Vagy nincs. De a „pont jó” éppen csak felkelti az érdeklődést, izgalmat kelt… Igyekszem majd eltalálni a megfelelő mértéket az adott témához.
Nem lesz egyszerű, már látom. Amikor két nagyfiamnak (az egyik 18, a másik egy híján annyi) két másik mondat közt bejelentettem, hogy blogot fogok írni, az volt a reakció: „… és mindenkinek el fogod mesélni az életünket?” Mindenkinek nyilván nem (nem vagyok én La Fontaine békája, mérsékelt a nagyravágyásom!), másrészt: vannak már egyéb témáim, a családomon kívül. Aztán tessék: mindjárt a nyitó oldalon róluk írok! Nyilvánvaló, hogy a dekoltázsomban (amelyben hordoztam őket) meglátszanak most is, hiába nőttek ki belőle mind. Épp csak akkorát nyithatok a családom ruháján, amennyit a tagjai el tudnak viselni, ez: feladat.
De akkor az egyéb témáim: a könyvek elsősorban. Ha valami jót olvasok, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy beszéljek róla. Sokszor vagyok így filmekkel is. De a város is foglalkoztat, ahol élek. A negyed, az utca, a ház, és a lakás maga, amelyben még egészen új vagyok. De beszélnék például arról is, hogy miért van vajon mindig rendetlenség a szekrényemben (hiába, sosem sikerült a törölközőket, konyharuhákat élükre és egyformára hajtogatva felsorakoztatnom, és amikor egyszer mégis rendet rakok köztük, pillanatok alatt összeverekszenek újra, alig csukom rájuk a szekrényajtót), és hogy nagy baj-e vajon, hogy ez így van (remélem nem!), és megnyugtatna itt is a nem vagyok egyedül érzés (vagy egyedül lennék?), és persze ennél sokkal fontosabb dolgokról is, végül is: egymás közt vagyunk.
Örömmel látlak vendégül.
Jó olvasgatást!

Amíg életben vagyunk…

"Devenir mêre, oh oui, c'est une chose... mais c'est devenir soi-même qui est le plus difficile."Azaz: Anyává lenni az egy dolog... de önmagunkká...

Gaya és a kicsi sivatag

Gaya egy 9 éves kislány, aki a nagypapájával él egy kis házban a dombtetőn. Azelőtt a dombot sűrű erdő vette körül, de a nagypapa sorra kivágta a...

Ültessünk fákat! (vagy legalább ne vágjunk ki már egyet sem)

Wangari Maathai, azaz Mama Miti, a fák anyja, az első afrikai nő (és egyben környezetvédő), aki Nobel békedíjat kapott, 2004-ben. Kislány korában a...

Kicsit más mesék anyák napjára, vagy a hétköznapokra

Hallom, felétek már itt az anyák napja. Errefelé május végén van. Ezek a mesék, vagy kis jelenetek, éppen nem kimondottan anyák napjára készültek....

Puszilekvár

Eliza újságjának 2016-os júniusi számában volt benne, de akkoriban valamiért nem vágtuk ki, nem csináltuk meg. Bizonyára azért - akkor most...

Olvas(s)?!

A tél végi hosszas utazásunk alkalmával készült ez a kép, este 8 körül. Itt már az ötödik vonaton ülünk reggel 7 óta. Az egyik aznap reggel kezdte...

Iskolai könyvtár

Az általános iskolában, ahova a "közepes" gyerekeim járnak, és ami egy épület az óvodával (ahova meg a legkisebb jár), csak másik épületszárny,...

Charlotte Salomon, a festő

A régebbi olvasóim már ismerik a történetet, amit egyszer a lakásunk kapcsán meséltem. Itt olvasható teljes egészében, de idemásolom azt a...

Hogyan neveljünk Rezsőt?

... című könyv pontosan az a fajta, ami a könyvtár gyerekrészlegén található az albumok között, ezért gyanútlanul kikölcsönzi az ötéves. Aztán...

Rövid-irodalom automatából?

Futótűzként terjed a novellanyomtató-autamata híre Magyarországon, a Könyvesblognak hála. Érthető: magam is hasonlóan lelkesedtem, amikor nyolc...

A lányaim, a haj, és az én fejlődéstörténetem

Elnézem a lányokat... Elnézem a lányokat, ahogy reggel, az iskola előtt, vagy este, a lefekvés előtt átfésülik és befonogatják egymás haját... és...

Életünk Polinéziában – a járványügyi helyzet

Megfogadtam, hogy soha többé nem érintem a témát, de a helyzet most mégis megkívánja (különben is így járok mindig a fogadalmakkal: nem tartom be...

Életünk Polinéziában – még mindig az iskola

Azon gondolokodom, míg várakozom az iskola előtt és elnézem ezt a feliratot ("life", vajon kinek juthatott eszébe pont az általános iskola előtti...

Életünk Polinéziában – lakáskeresés

Mivel tegnap írtam egy bejegyzést (is, azon felül, hogy izzítottam az ima-, meditáció-, energia- kinek mi,- csatornáitokat) a "Franciák...

Életünk Polinéziában – megérkezés

Még az utazásunkhoz visszatérve - az első itteni benyomásokról majd később -, azért ez egészen döbbenetes, nem?, hogy nagyjából 2x10 óra utazással...

Életünk Polinéziában – beiratkozás az iskolákba

Mivel a héten elkezdődik az iskola - Thierry-nek ma volt az első napja, holnap Bendi indul, szerdán a lányok is -, épp időszerű volt, hogy ma -...

Életünk Polinéziában – iskolakezdés

Mostantól nincs több óvodás gyerekem, az utolsó is beiskolázódott (uh... de rosszul hangzik ez így),szóval ez az én legkisebbem,ez a kis édes,...

Karan-témák 3.

Hat éve ilyentájt már annyira vágytam arra, hogy ne kelljen elmennem otthonról egyáltalán. Három hónapja csak arra vágytam, hogy otthon maradhassak...

Karan-témák 2.

Bár a hétvége tulajdonképpen úgy telt, mint bármelyik másik, azért mégis mindannyian tudjuk, hogy nem olyan, mint bármelyik másik. Holnaptól minden...

Karan-témák 1.

Tegnap ezen az utolsó nyilvános eseményen, ami az orgonisták tanszaki koncertje volt a konzervatóriumban, elgondolkodtam kicsit... Na, nem éppen...

Életünk Polinéziában – a járványügyi helyzet

Megfogadtam, hogy soha többé nem érintem a témát, de a helyzet most mégis megkívánja (különben is így járok mindig a fogadalmakkal: nem tartom be...

Életünk Polinéziában – még mindig az iskola

Azon gondolokodom, míg várakozom az iskola előtt és elnézem ezt a feliratot ("life", vajon kinek juthatott eszébe pont az általános iskola előtti...

Életünk Polinéziában – beiratkozás az iskolákba

Mivel a héten elkezdődik az iskola - Thierry-nek ma volt az első napja, holnap Bendi indul, szerdán a lányok is -, épp időszerű volt, hogy ma -...

Életünk Polinéziában – iskolakezdés

Mostantól nincs több óvodás gyerekem, az utolsó is beiskolázódott (uh... de rosszul hangzik ez így),szóval ez az én legkisebbem,ez a kis édes,...

Karan-témák 4. A tollaslabda

Mivel a hátsó udvarunk nagyon pici, és egyre jobban lombosodnak a fák is, amelyek "belelógnak" (igen, igen, az is, amelyik hamarosan eltakarja...

Iskolai könyvtár

Az általános iskolában, ahova a "közepes" gyerekeim járnak, és ami egy épület az óvodával (ahova meg a legkisebb jár), csak másik épületszárny,...

Rövid-irodalom automatából?

Futótűzként terjed a novellanyomtató-autamata híre Magyarországon, a Könyvesblognak hála. Érthető: magam is hasonlóan lelkesedtem, amikor nyolc...

Két keréken (ebben) a városban

A parkolóautomatákon jelentek meg a minap ezek a kis fecnik: "Próbálja ki a bicajt, szebb...!"... vele az élet? Vagy szebb, mint az autó? Vagy...

A rovarhotel

Na, ha a komposztáló felől találtál ide, akkor annak a templomnak és szerzetesi rendháznak a környékét már ismered. (Ha nem, a beágyazott link alatt...

Közösségi komposztáló

Ez egy közösségi komposztáló az egyik templomkertben, a kerületi könyvtár közvetlen szomszédságában, a játszótér mellett. Tök jó, így amikor az...