Első itteni színházi élményemről még nem írtam, pedig még decemberben volt. Épp akkor, amikor a strasbourgi lövöldözés történt a karácsonyi vásárban. Elsodortak (azok) az események, és a figyelem is máshol volt. Azóta meg nem tértem vissza rá, pedig többször is akartam. Most lett ismét aktualitása az előadásnak, ami megteremtette az alkalmat.

Egy klasszikafilológussal a háztartásban nem véletlen, hogy a Thüesztész című darabot néztük ki (és néztük is meg), ami Seneca “legsötétebb, legőrültebb és legreménytelenebb színművéből” készült, idéztem ezzel a rendezőt és egyben egyik főszereplőt, Thomas Jolly-t. Aki azt is  mondja még, hogy “Amikor színházba megyünk, az előadás maga nem a finalitás. Inkább egy bejárati ajtó a saját teremtőerőnkbe, vagyis a képzeletünkbe.”

Huhhh, hát ezt a borzalmat én nehezen teremtem tovább, mert már annyi elég volt bőven, amennyit a színpadról kaptam belőle, meg aztán nem szívesen ásnék benne mélyebbre… A görög mitológia azon részéről van itt szó, amelyben Atreusz, Pelopsz fia, és Agamemnón apja, ikerbátyjának Thüesztésznek saját gyermekei húsát tálalja fel. Egy bosszúsorozat része ez az esemény, szóval még mielőtt elkezdenénk sajnálni Thüesztészt, tudnunk kell, hogy hasonló bűnt követett el ő is korábban, amivel “rászolgált” a büntetésre…?! Sőt már az apjuk is, a nagyapjuk is, és így megy ez tovább leszármazottaiknál is.

Simon meg a Máté ebben a kisfilmben röviden és lényegretörően összefoglalják a “keretet”, nem is ismétlem meg, inkább mutatom. Máténak a színház tagozaton a gimiben házi feladat volt a témában kisfilmet készíteni, ez lett az eredménye, szerintem nagyon jó, legalábbis könnyedebb hangvételű, mint az előadás volt (de én elfogult vagyok, természetesen):

A színházi előadás persze egészen más stílusú.

Ezt a kisfilmet meg azért érdemes megnézni még akkor is, ha nem értesz franciául (bár nem a fiaim csinálták), mert a bevágott jelenetekből azért némileg kiderül az előadás hangulata. A készítők meg arról mesélnek, hogy “mit mondhat” egy ilyen darab a mai nézőknek és elárulnak néhányat a kulisszatitkokból…

A rendező és a címszereplő páros (Thomas Jolly-Damien Avice) – megfigyeléseim alapján – kicsit hasonló az ifj. Vidnyánszky Attila – Vecsei H. Miklós pároshoz (remélem, egyikük sem sértődne meg az összehasonlításon, ha a fülébe jutna valaha bármelyiknek), amit a népszerűségükre és sikerükre értek elsősorban, mert a tehetségükről mint abszolút laikus műkedvelő mondhatnék csak véleményt. Nekem tetszenek, na. (Ezek is, azok is.)

Ugyan ezen a csatornán a teljes darab látható, az Avignon-i Fesztiválon készült felvételen (Sénèque: Thyeste). Vállalkozó kedvűeknek mondom, meg akiknek jó a gyomruk. A kórus egy rapper (Émeline Frémont), az alvilág egészen ijesztő (Annie Mercier, mint fúria), a vacsora gyönyörűségesen teátrális, a hírnök… a hírnök.

A színházról úgy általában azt tudtam meg, hogy itt nincsenek állandó társulatok és azoknak egy repertoárja. Tehát nem úgy van, mint nálunk, hogy egy kőszínháznak van egy társulata, és ők egyszerre több darabot adnak elő, azok akár évekig műsoron vannak. Itt egy adott darabra összeáll a csapat, azt néhányszor előadják “otthon”, majd turnéznak vele egy ideig az egész országban, és aztán vége…  Másba kezdenek, akár mindannyian máshol, másokkal.

Majd még utánajárok, ez elsőre olyan fura. Vagy csak ismeretlen, ezért kicsit érthetetlen…