“Devenir mêre, oh oui, c’est une chose… mais c’est devenir soi-même qui est le plus difficile.”
Azaz: Anyává lenni az egy dolog… de önmagunkká válni, az már sokkal nehezebb.

A fantasztikus fejezetzáró mondatairól híres Anne-Laure Bondoux (A Princetta és a kapitány, a Csodák ideje, a Gyilkos könnyei, ezeket már emlegettem) regényéből, aminek címe: “Tant que nous sommes vivants…” Vagyis “Amíg élünk…”( addig szeretjük egymást.)
És most nem csak a fejezetzárók fantasztikusak, hanem a fejezeten belüliek is, majdnem mind, folyton meg kell állni egyiknél másiknál, újraolvasni, újraolvasni, átgondolni…

“Il faut toujours perdre une part de soi, pour que la vie continue?”
Mindig el kell veszíteni egy részt önmagunkból, hogy az élet folytatódjon?

És van benne szülés, amolyan természet rendje szerinti, szaksegítség nélküli, az erdőben, kettesben (hármasban a babával, persze). Ezt is tudja: “Végül a negyedik nap reggelén Hama üvöltése keresztülvisszhangzott az egész erdőn, egészen a hegyek lábáig. Valami rendkívüli erő dolgozott benne, hogy utat törjön a csípőjében. Egy erő, ami megnyitotta, szétszakította és visszahozta az életbe.”

És a szülésnek eme hangjára az erdő túloldalán lakó Tizenkettő (“A családunknak nincs semmi fantáziája” ezért mindenkit úgy hívnak, ahányadiknak született Egytől Tizenkilencig.) útra kel, mert ő meg egy bába, de utoljára akkor volt szülésnél, amikor az utolsó testvére (azaz Tizenkilenc) született, és annak is már közel 20 éve…
És ez az anya, akinek mindkét keze hiányzik, vagyis nincsenek ujjai, amelyekkel beletúrhatna a hajába (vagy a szerelméébe), vagyis amivel a gyerekét megfoghatná, amivel megsimogathatná…
De Tizennégy (aki meg a gyermekágyi doula, sőt még annál is több), mindenre megtanítja: “Pelenkázd a fogaddal, ahogy a nőstényfarkas! Hiszen a farkas nem ad pelenkát a kölykére! – De ha adna, így csinálná!”
És mindez még semmi: itt az apa is, aki meg a neki jutó bűntudattal küzd (ez is mennyire ismerős, hát nem? ), aki meg kovács, de nem egyszerű munkás (csak a sorsa erre kényszeríti), hanem aranykezű (miközben a szerelme meg ugye kezetlen) fémszobrász (a könyv borítóján látható kovácsoltvas mesét ő “csinálta”), és az éppen megszületett kislány, akinek meg váltokozik az árnyéka: hol oroszlán, hol meg madár, vagy akár farkas, egér, lepke, bármi más…
“A gyereknek nincsenek határozott körvonalai.. A belsője nem felel meg teljes egészében a külsőjének, és vica versa. Lebeg, és minden összekeveredik.- mondta Hét – Ami egy elég banális jelenség a gyerekeknél. – A felnőtteknél is – tette hozzá Tizenkettő.”
Hát, ilyesmi… és ezek csak amolyan kiragadott részletek…
Fantasztikus. Már megint.

Anne-Laure Bondoux: Tant que nous sommes vivants… Gallimard Jeunesse 2014.