A régebbi olvasóim már ismerik a történetet, amit egyszer a lakásunk kapcsán meséltem. Itt olvasható teljes egészében, de idemásolom azt a részletét, ami most lényeges belőle:

… nemrégiben álmodtam olyat, amire egészen pontosan emlékeztem másnap reggel is és azóta is. A mostani lakásunk épületének kicsi udvarán (még nem jártam benne, mert csak az alsó lakásokból van oda kijárás) egy mély gödröt ásunk ketten Thierryvel – a fizikai munkára is emlékszem -, és amikor kész, Elizának magyarázom (én!), hogy itt kell majd maradnia. Egészen konkrétan látom, ahogy megfogom a két karját és a szemébe mondom nagyon komolyan, hogy “majd amikor minket visznek, fogunk kiabálni utánad, mintha nem tudnánk hol vagy, és hívni fogunk, hogy gyere már, Eliza, merre vagy, de te meg ne mozdulj, ki ne gyere innen, amíg mi el nem mentünk! Ígérd meg, ígérd meg, hogy bármit is hallasz, innen el nem mozdulsz. Itt majd segíteni fognak neked.” Azt persze nem állíthatom, hogy pontosan éreztem, amit érezhettek anyák ebben a helyzetben, de az biztos, hogy szörnyűbb érzéssel járó rémálmom még nem volt, pedig volt részem hosszas kínzó rémálomban, amikor pedig nem is aludtam. Ez a gyötrelem még ahhoz sem volt hasonlítható. De közben törtem a fejem is (álmomban!), hogy vajon miért csak Elizát akarom megmenteni? Hát a többi gyerekem? De az álmomban nincs többi gyerekem. Akkor az is eszembe jut, hogy de hiszen Eliza nem is zsidó. Erről az is beugrik, hogy “hiszen akkor én sem! én sem vagyok zsidó!” És akkor az jut eszembe (még mindig álmomban, erre is emlékszem), hogy akkor ez nem is velem történik.. ez nem is én vagyok.. de a kislány Eliza. Egész biztos, hiszen fölismerem…”

A még régebbi követőim azt is tudják, hogy van egy francia író, akit rajongásig szeretek (többet szeretek nagyon, de őt tényleg a rajongásig, ennek okát pl. itt írom le), ő Jean-Claude Mourlevat. Ehhez képest ugye fura, hogy volt még egy regénye, amit nem olvastam eddig: 1998-as kiadású, és ez alatt a 20 év alatt – vagy mire én fölfedeztem őt kb. 8 évvel ezelőtt – ez a könyve kicsit eltűnt a köztudatból. Pedig akkoriban film is készült belőle, és sokat beszéltek róla.

A Francia Intézet könyvtárában nem volt meg, és amikor itt jártunk, Franciaországban, vagy épp ki volt kölcsönözve, vagy valami mást olvastunk, és valahogy mindig elmaradt. Egyszer volt a kezemben pedig, de akkor még volt más olvasnivaló is Mourlevat-tól, úgyhogy ez a La balafre, akkor is kimaradt. Azt hiszem, közrejátszott ebben az is, hogy csúnya a borítója (20 éve biztos megfelelt az igényeknek), meg az is, hogy nem értettem ezt a szót, hogy la balafre. Egész sokáig nem tudtam, mit jelenthet, ezért fogalmam sem volt, miről szólhat a történet, és nem is néztem utána…

Most is Bendi döntötte el, hogy ez így nem mehet tovább (miután újraolvastuk az összes Mourlevat-regényt megint), és utánajárt a könyvtárban: szerezzék meg neki, hozzák föl az archívum-raktárból! Így aztán meglett, és én rögtön – még Bendi előtt – teljesen gyanútlanul elkezdtem olvasni… És aztán abba sem tudtam hagyni, míg a végére nem értem. A szokásos: álmatlan éjszakák, lúdbőr, teljesen lefoglalt gondolatok…

És megint utolért az az érzés is, ami a Mourlevat-regények kapcsán szinte mindig: ha tudnék írni, pontosan ezt a történetet írtam volna meg. De megtette ő helyettem. Megírta nekem. És most némileg rólam. Egyszerűen érthetetlen… De most egészen pontosan arról ír (20 évvel korábban, csak én eddig nem tudtam), amiről én, a fent (is) idézett részben. A mondataimat, amelyeket Elizának mondok álmomban – franciául – szóról szóra megtaláltam a regényben. Persze, nem annyira különös: abban a helyzetben bizonyára sokszázezren ismételgették ugyanezeket a mondatokat különböző családtagjaiknak, leginkább gyerekeiknek…

Engem mégis letaglóz. Meg is írtam neki a saját (fent idézett) történetemet, első lendületből (évente egy-egy levelet váltunk, bár írnék én neki többet is, csak hát nem akarok tolakodni, de most tényleg volt rá okom). Az ő regényében egy fiú tapasztal hozzám hasonló jelenségeket az új lakásában (ifjúsági regény): ő is egy kislányt lát, meg egy kutyát. Ő is kutatni kezd, utánajár a történteknek és – borzalom, de elmesélem, mert úgysem olvasható a regény magyarul – , kideríti, hogy a szülők a padláson rejtették el az 5 éves kislányukat, akinek ezután senki sem jött a segítségére. A kutyát akkor lőtték meg (nem halálosan), amikor a szülőket vitték, így aztán együtt pusztultak el a házban: a kislány és a kutya, egyik a sebétől, másik a félelemtől, az éhségtől… Ez persze csak a “lényeg” (jaj, rettenetes még a szó is, ebben a szövegkörnyezetben), annyi mindent beszúr még közben, csak úgy “véletlenül”, ez (is) az erőssége, amiknél meg kell állni, sőt, inkább tenni egy-két kört, hogy a gondolatok rendeződjenek a fejünkben, mielőtt tovább olvasunk… Szóval megírtam neki a saját történetemet.

Azt válaszolta – sok egyéb közt -, hogy fogadjam el a gondolatot, hogy talán egy valamikori kislány csendes védelme alatt állunk az új lakásunkban.

Na, de hogy jön ehhez Charlotte Salomon, a festő?

David Foenkinos regénye már három éve állt a polcon (előbb a budapesti házunk polcán, aztán egy zöldséges ládában, az ágyunk alatt – oh, majd erről is mesélek alkalom adtán -, végül kikerült itt is a polcra), néha átlapoztam, el-el nézegettem egy-egy festményét, de nem olvastam el a könyvet. Még csak a fülszöveget sem! Nem tudnám megmondani, miért. Biztos mindannyian tapasztaltatok ilyet: egy rég meglévő könyv várat magára, mintha még nem jött volna el az ideje. És amikor eljön az ideje, akkor egyszerűen, minden átmenet nélkül levesszük a polcról, felnyitjuk a fedőlapját, és belevágunk az első fejezetbe.

Annyira fura, hogy ahogy letettem a La balafre-ot, a kezembe ugrott a Charlotte. De most sem olvastam el a fülszöveget: én nem szoktam. Nem szeretem, ha akár nagy vonalakban tudom, miről van szó belül. Azt szeretem, ha meglepődöm, ha nem számítok semmire előre…

Hát, ezen nem hogy meglepődtem, de nehezen tudnám leírni, mit is éreztem, ahogy haladtam a történetben előre. Zsongtak a kérdések a fejemben: miért most? miért ez? mi dolgom van ezzel, tényleg?!

Szomorúan vallom be, hogy én azelőtt nem ismertem őt (sajnos nem vagyok jártas a festészetben) tehát semmit sem tudtam az életművéről, ahogy a származásáról sem. David Foenkinostól viszont már olvastam, sőt: A feleségem erotikus potenciálja volt az első regény, amit franciául olvastam, és nem ifjúsági. Magyarul is megjelent, az a fajta, ami nagyon vicces, csak közben néha nincs is kedvünk nevetni… Nagyon jó, aki még nem olvasta, most pótolja! De itt van a legfrissebb regénye is, a Le mystère Henri Pick, aminek filmváltozata már megy a mozikban! Szóval némileg ismertem a stílusát… általában vicces.

Most nem. Ezt a történetet nem ő találta ki.

Charlotte Salomon rövidke életútja, aki – nem árulok el nagy titkot, ha elmondom -, 26 évesen halt meg, mindjárt megérkezés után a gázkamrában, öt hónapos terhesen, végtelenül szomorú, rettenetes, borzalmas. Az elejétől a végéig, már a zsidóüldözés nélkül is, azelőtt is, jóval korábban: öngyilkosságok sorozata a felmenői egész sorában, köztük saját anyukája, és annak nővére, majd a nagymama…

Foenkinos amellett, hogy elmeséli ezt a minden részletében szomorú és tragikus életutat, közben végigjárja az összes helyszínt, és kibeszél hozzánk. Arról, amit ezeken a helyeken tapasztal: érzésben és valódi megélésben. És hogy mi történt ezzel a gazdag életművel, és milyen úton-módon maradt meg. Már az önmagában csodálatos. A francia (második) kiadás ötven reprodukciót tartalmaz a teljes életműből, amelynek – Charlotte-tól kapott címe – : Leben? oder Theater? (Hát igen: élet, vagy színház az, ami az ő élete volt?), és amelyek ma az amsterdami Zsidó Történelmi Múzeumban láthatók.

 

És magyarul is megjelent! Olvassátok, és nézegessétek (remélem a magyar kiadás ennek alapján készült).

Mondanám, hogy mert megérdemli, hogy ismerjük, hogy tudjuk, hogy sose felejtsük, csak más kontextusban csépelték el a mondat elejét. De azért ez az igazság.

Na, és mindkét regényben felmerül a kérdés: ki árulta el őket, és mire volt ez jó neki? A La Balafre-ban egy orvos apa, anya, és az öt éves kislány, a világ végén egy faluban, Charlotte hasonlóan elzártan évek óta egy világ végi francia faluban, nem csinál mást, csak fest… Kinek ártottak? Kinek esett jól feljelenteni őket, és miért?

Foenkinos elejti ezt a szálat. Mourlevat nem, sőt, a címadó “sebhely az arcon” ebből adódik. A besúgó maga sebzi meg örökre, sok-sok évvel később a “nyomozó” kisfiú arcát. De ez “csak” a kalandregény egyik izgalmas eleme. A jelenségről így ír (a gyerekeknek):

“- Tudod, mi az a „besúgás”?

– Feljelenteni valakit…

– Így van: feljelenteni valakit… Kiskorunkban kezdődik, tudod: „Nem én voltam, tanító bácsi, ő volt!” Ezzel nincs is baj. A kisgyerek, aki ezt csinálja, egyszerűen azt hiszi, hogy így igazságos. De aztán megnövünk, és ha van némi erkölcsi érzékünk, érezzük, hogy nem szép dolog ilyet tenni. És akkor nem tesszük többé. Legalábbis nem kellene ilyet tennünk többé… Csakhogy vannak sajnos olyanok, akik felnőttként is megteszik, és még örömüket is lelkik benne… Úgyhogy, amikor alkalmuk adódik, sőt bátorítva vannak rá…”

Hát, ennyin múlott Charlotte Salomon élete (is).

 

Jean-Claude Mourlevat: La balafre, 1998, Pocket Jeunesse

David Foenkinos: Charlotte Salomon, 2014/15. Gallimard

https://europakiado.hu/konyv/charlotte