Mivel tegnap írtam egy bejegyzést (is, azon felül, hogy izzítottam az ima-, meditáció-, energia- kinek mi,- csatornáitokat) a “Franciák Polinéziában” nevű FB-oldalra, hogy segítsenek már a “régiek” egy kicsit eligazodni: autó nélkül lehet-e itt élni, s ha tényleg nem, akkor bérlés, vagy vásárlás? hogy iskolát hogy kell választani a gyerekeknek: magán, vagy állami, lakhely szerinti, vagy nem muszáj, hova kell járni vásárolni a helyi termékekért, meg hogy kiadó házat keresünk három gyerekünkkel, ha ebben is tudnának segíteni (ami ugye nem haszontalan, mert talán hiába volna az összes imátok, idegondolásotok, ha én nem teszem hozzá azt, amit én itt megtehetek), szóval a tegnapi Fb-bejegyzésemre (sok-sok jótanács és javaslat mellett) egy nő annyit írt: “ház ügyben pedig:…..” és a kipontozott helyen egy telefonszám.
Reggel felhívtuk, és mivel már indultunk is rengeteg bürokratikus ügyeinket intézni, csak annyit beszéltünk meg, hogy délután háromkor találkozzunk itt és itt (ja, azt már mondtam, hogy nincsenek utcanevek és házszámok, hát így lakásnézőbe menni… hm… elég érdekes…).
Az irodák végiglátogatása után még maradt háromig annyi idő, hogy fürödni is lementünk a tengerpartra, most egy másik strandra, nem a tegnapira -, ahol ez a virág hullott a fáról az ölembe, ennek a bejegyzés végére jelentősége lesz, most csak annyit jegyeznék meg, hogy itt még azt gondoltam, hogy jé, nem is kell ehhez szoknya, rövidnadrággal is működik! hát nem? nézzétek, pont olyan…legalábbis a színe),

szóval a fürdőzés után elindultunk a megbeszélt helyre (az xedik körforgalom utáni postahivatal mellett álljunk villogva, oda jön, és fölvezet a házhoz).
Így is lett, és akkor föltekergünk a hegyre (én újra látom a Törökvész úton tekergésemet föl és le, nap mint nap, a városközpontba, iskolába, csak itt pálmafák kísérik az utat, és egy egy kanyarból lenézve (most nem én vezetek) egyre szélesebben látszik az óceán, és akkor megérkezünk egy házhoz, amit álmomban (sem) láttam. se lerajzolni, sem leírni nem tudtam volna, de azonnal otthon vagyok benne, minden szegletében, szent Isten, lehet, hogy ezért kellett idáig jönnünk, hogy egyszer az életben (két évig) egy ilyen házban lakjunk, nem mintha minden eddigi helyünk nem lett volna jó, s szép, egyiket jobban, másikat kevésbé szerettük, de mind jó volt, nade ez, de ez…

Persze, nem mondtunk igent, el se hisszük, hogy lakhatnánk benne, köszönjük, még gondolkodunk, és gondolkodunk is erősen hazafele jövet, jár nekünk egyáltalán ilyen, áááá, talán nem is, vagy belefér-e a büdzsébe, ha mégis (amelyről még nem is tudjuk, mekkora), talán nem, meg különben is, rögtön az elsőt vegyük ki, amit megnézünk, mégcsak összehasonlítási alap sincs (csak ez az Airbnb, a főváros legrosszabb kerületében.)…
Még gondolkodunk, érünk “haza” ezzel csendben,

És hazaérve, – itt jegyzem meg, hogy mobilnetem nincs, mert a francia előfizetés itt nem megy (vagy csak méregdrágán), helyi meg még nincs (ami nem baj, remek dolog napi 6-8 órát lecsatlakozva lenni, pláne, hogy közben úgyis alusztok, szóval nem maradok le semmiről ), szóval hazaérve, vacsora, fürdés, majd rácsatlakozom a netre, és nézem, olvasom, egy üzenetem jött nap közben, ez:
“...szerintem titeket a virágok, meg a tenger elvezet oda, ahol lakni fogtok,
illetve már elvezetett,
nyisd ki a szemed és hidd el…
Nahát. Márti!
Most akkor lefekszünk, és alszunk rá egyet.
De ha kivesszük mégis, akkor mindannyian jöttök hozzánk, mert ez a közös házunk, mindannyiótoké velünk,
és,
ha itt, ezzel a kilátással,
és ilyen környezetben nem lesz belőlem író,
akkor tényleg soha,
sehol.