Szóval elképzelem, hogy van egy nő. Egy olyan negyven feletti, legyen negyven és ötven között, de még lefelé kerekíthetünk. Van már egy marék gyereke, háromnál több, tíznél kevesebb, de fölfelé kerekíthetünk, és többféle korosztályból. Túl van egy olyan tizenhét év anyaságon: hosszas szoptatás, pelenkázás, popsikenegetés, körömvágás, hajvágás, és a sok gyönyörűség mellett több nehéz, és egy-egy hosszabb-rövidebb nagyon-nagyon nehéz időszakon. Éppen túlélt egy borzasztóan nehezet, éppen kezd magához térni, magába visszatérni, éppen elkezd önmagában jóllenni. Kezdi a saját testét belakni, nem más lakásaként használni, sőt, kezdi önmagáért szeretni, nem mindazért a csodáért, amire az anyaságban képes. Lapozna. Lapozott. Még azt is elképzelem, hogy hívő keresztény. Nem templombajáró. Hívő. Nem a külsőségekben mutatkozik meg (mutatkoztatja meg), ez olyan neki, mint a lélegzetvétel. Az adott. A mindennapjai, nem a vasárnapjai része.

És akkor teherbe esik.

Ugyanattól a férjétől, aki a maréknyi gyereke apja, és minden óvintézkedés ellenére..

Tudja, már egészen biztosan tudja, teszt nélkül is, hogy ez van, mert már sokadszor történik vele, mégcsak a vérzés kimaradását sem kell megvárnia, nagyon jól tudja, hogy ott lesz az a két csík. És ott van. És most először történik az, hogy amikor azt a két csíkot meglátja, nem az a pánikszerű, izgalommal vegyes boldog aggodalom tölti el, hanem a jeges rémület, némi düh, és a biztos tudat, amit ki is mond, úgy rögtön, a két csík fölött, hangosan, hogy “szegény kicsi baba! egész biztosan nem én vagyok az anyukád!”

Olyan négy hetes, mondjuk. Mert ez a negyvenes nő, ennyi korábbi terhességgel már hamar rájön, gondolom.

És pontosan ezt érzi, hogy: Nem. “Nem mi vagyunk a családod, nem én vagyok a test, amely által erre a világra jöhetsz. Nem vagyok már rá képes. Felelőtlenség volna belevágni, nem tehetem meg.”

Felelőtlenség volna ennek az egész családot újra kitenni. Felelőtlenség volna. Egyetlen felelős döntés van ebben a helyzetben, hogy : nem. 

Nem csak azért, mert eszébe jutnak az elmúlt néhány év komoly nehézségei, nem is azért, mert azonnal felmerülnek a kérdések, hogy például mi a garancia rá, hogy nem lesz beteg? Hogy nem lesz koraszülött? Hogy nem töltenek majd hónapokat az intenzív osztályon, hogy kiküzdjék a halál torkából, mi a garancia, hogy most éppen minden “simán” menne…. és így tovább. Nincs rá garancia.

Azért sem éppen, mert belegondol, hogy nem teheti ki újabb gyötrelemnek a kisebb nagyobb gyerekeit csak azért, mert az anyjuk örök mániája egy újabb kisbaba. Nem. Már nem jöhet egy újabb kisbaba. Felelőtlenség volna mindannyiukkal szemben, és önmagával szemben is.

Hanem azért is, mert mindezeken felül, gondol bele a negyvenen túli nő, akinek már van egy maréknyi gyereke, háromnál több, tíznél kevesebb, különböző korosztályokból, hogy nem, nem fogok ötven évesen első osztályba kísérni gyereket. Nem. 

Nem akar már szoptatni se, pelenkázni se, és nem akar már rajta lógó gyereket többé. Nem. Rengeteget tett már ezen a téren. Eljött az a pont, amikor elég volt, egyetlen porcikája sem kívánja már ezt az egészet. Nincs meg benne már a kész-ség, a szándék, a hajlandóság és az erő sem többé.

Ez a része biztos. Ebből a szempontból nyugalom van benne… Nyugalom… Ha nyugalomnak nevezhető ez. Inkább bizonyosság ez, és rémület. Megingathatatlan bizonyosság, hogy nem. Nincs kérdés, hogy talán mégis, hátha még egyszer, utószor. Nem. Ez nincs. Csak a biztos tudat van, hogy ennek már nincs itt a helye, sem ideje, sem módja, sem lehetősége. Semmi. Nincs. Nincs semmi. Rémület, az igen, kétségbeesés és düh is.

Düh van. Az meg azért van, mert mi a francért esik teherbe egy negyven feletti nő (nem először, sokadszor), egy maréknyi gyerekkel, ugyanattól a férjétől, még csak nem is holmi kaland vág vissza (mer’, akkor mi van?), mégcsak nem is egy új szerelem, egy lángoló friss kapcsolat (mer’ akkor érthető volna?), minden óvintézkedés ellenére? Mi a francért tényleg?

Meg azért is, mert volt olyan is, amikor nagyon de nagyon szerette volna a kisbabá(kat), de akkor meg a “sors” úgy határozott róla(uk), hogy nem kaphatja meg ő(ke)t. Akkor ki döntött erről helyette? Hogy nem lehet? Hogy le kell mondania róluk? Hogy el kell veszítenie őket? Azt meg lehet vele tenni: hogy amikor szeretné, nem kaphatja meg, most meg, amikor már egyetlen porcikája sem kívánja, a nyakába lehet varrni? Mégis kinek van ehhez joga? Kinek? Ki dönthet a nőről? A saját sorsáról? És mindenkiéről, akinek sorsa vele összefonódik? Ezt így osztogatják: most megkapod (ha kell, ha nem), most meg nem kapsz (hiába szeretnéd nagyon)? Nincs beleszólás? Nem dönthet egy nő magáról? 

(Dehogynem. Jelen esteben dönthet. Csakis ő dönthet. És semmi, de semmi más nem számít, csak az, amit ő érez most, ebben a helyzetben. A következmények? Azok lesznek… Persze. Egy pillanatra sem gondolja, hogy anélkül megmegy. Sőt. Csak a következményekre tud gondolni. Azok keményen ott vannak, igen. És azok bő csokra éppen elég a gyötrelemhez, ami kövekezik, szükségtelen bárkinek bármit hozzátenni. Szükségtelen még nagyobb terhet akasztani a nő nyakába vele: magától megvan az neki. Szükségtelen mindenféle eszközzel a bűntudatot kelteni benne: bőven van az neki, magától. Szükségtelen agyongyötörni… agyongyötri ő ebben a helyzetben saját magát éppen elég intenzitással, a megzavarodás határán. Vagy bőven azon túl.)

De akkor tényleg, miért, miért esik teherbe a negyven feletti nő, aki már szült egy maroknyi gyereket, háromnál többet, tíznél kevesebbet, juttatott neki a sors spontán vetélést is, meg más veszteséget is talán, szóval tapasztalt már ilyen téren mindent, csak ezt nem. Pont ezt még nem.

Hát, talán hozott valami üzenetet ez a kisbaba, gondolja a nő, másképp nem lehet, mert valamit még meg kell értenie a nőnek általa, hát, ha nem esett át abortuszon tizenévesen, házasságon kívüli kapcsolatból, sem korábban, sem később, bármilyen okból, amikor már azt hitte, ez őt sosem érinti, hát tessék, most még ez is jut neki, valamit ebből tanulnia kell, bizonyára, mert ez a kisbaba tudta, tudnia kellett, amikor elindult, hogy ide már nem jöhet. Tudta, hogy “csak” ennyi lesz a feladata: átadni az üzenetet ennek a nőnek, aki veszi, megérti, el is teszi magának egy életre, és köszöni szépen.

 Rendben. 

És akkor mit tehet a nő, aki elmúlt már negyven, még nincs ötven, még lefelé lehet kerekíteni, van már egy maroknyi gyereke, éppen túl van a “nehezén”, kezdene fellélegezni, és akkor teherbe esik ismét a saját férjétől…

Próbálom elképzelni.

Elmehet a védőnőhöz. Ott elmondhatja, hogy mit széndékozik tenni. Köszöni szépen, nem kér tanácsot. Nem kér jótanácsot. Semmi köze hozzá. Senkinek. Fogalma sem lehet senkinek, de tényleg senkinek, min megy keresztül. Nem. Ezt tényleg, de tényleg elképzelni sem tudja senki.

Elmondani sem lehet. Nincsenek rá szavak. Ez a vihar, ami zajlik benne, szavakkal nem leírható.

És nem tartozik senkire. Se védőnőre (legyen bármilyen kedves, megértő, empatikus), sem orvosra…

Na igen, szóval utána elmehet az orvoshoz, gondolom, ott is kell indokolni, meg minden, vagy nem is, ki tudja… De az is biztos meggyőződés a nőben, hogy nem, azt sem tenné soha: más kezétől elvetetni. Nem. Ez csakis az ő dolga. A saját ügye. A saját harca, a saját sebe (lesz, örökre), és a saját cselekedete.

 Jó. Tehát akkor mit tehet a nő, aki elmúlt negyven, még épp lefelé kerekíthető az évszám, és már van egy maréknyi gyereke, háromnál több, tíznél kevesebb, és már nem, tényleg nem kíván kisbabát kihordani, szülni, szoptatni, nevelni? Mert egyszerűen lejárt már annak az ideje.

Ha mázlija van, van olyan barátnője, aki ilyen területen dolgozik. Fölhívja őt. Ha nincs ilyen mázlija, akkor simán azt a segítő szerveztet hívja föl, ahol a mázlistának van kedves barátnője, és akkor barátság nélkül is segítenek neki az ott dolgozók. De ha van barátnő, mondjuk ennek a nőnek éppen legyen, maradjunk abban, hogy van neki, szóval fölhívja, és ő máris jön. Nem csak azért, mert telefonon nem túl biztonságos ezt megbeszélni, hanem azért is, mert barátnő. Jön. Egyszer csak ott terem. Nem próbál belemagyarázni. Nem akarja meggyőzni. Nem beszél bele semmibe. Egyszerűen elmondja a lehetőségeket. Aztán a tennivalókat. Pontról pontra. Higgadt, józan és támogató.

Elképzelem, hogy ez olyan, mint egy filmben: teljesen valószínűtlennek ható társalgás két barátnő között: 

El lehet menni Bécsbe. Ott kulturált körülmények között, biztonságosan hajtják végre azt a bizonyos kisműtétet. Van ára, persze, nem is kicsi. A kulturált körülményeket, a nem kérdezősködést, a nem beleszólást, a nem ítélkezést, a tiszteletben tartást, az ítélkezésmentes, sőt, támogató segítséget meg kell fizetni. Ez teljesen rendben van. De nem, a nő ezt sem szeretné kórházban tenni, ha tehette, szülni is otthon szokott, és amint már korábban eldöntötte, más kezétől elvétetni, na, azt nem. Csak ő maga, egyedül ő teheti meg. Ez az ő saját személyes ügye…

De hogy jut hozzá a pirulákhoz, amelyekkel önkezével, biztonságosan, felelősen, szabad akaratából, (beleőrülve, belepusztulva, megzavarodva, kétségbeesve) ezt “könnyen” megteheti, ezt az ő személyes ügyét..?

Magyarországon nem kapható. (Tilos.) Kétségbeesés.

Hozatni kell külföldről, de honnan, kivel, hogyan? (Futnak pár kört a szóba jövő országok tekintetében: kinek van ott valakije, aki…) Nem járható. Kétségbeesés. Sőt, itt már, képzelem, micsoda pánik van. Pánikszerű érzés: “most tényleg AZT készülök megtenni, és most tényleg AZT szervezem?” Ez valószínűleg maga a borzalom, a zsigerekig hatoló.

Tovább. Tehát  akkor nyitni kell egy biztonságos, nem föltörhető e-mail fiókot, a g-mail és hasonlók nem jó,

arról a címről kell írni egy bizonyos külföldi segítő szervezetnek, akik pont az ilyen esetekre vannak. Sürgősen küldik a pirulákat, és mindent elmondanak.

Ülnek a géphez ketten, úgy képzelem, a nő keze remeg, pedig még csak negyven fölött, felén innen, nem azér’. A barátnő segít, Titkos e-mailcím megvan, szervezetnek levél megy. Biztos van magyar nyelvű képviselőjük is. Nem kell angolul vagy bármilyen más idegen nyelven kínlódni jelen helyzetben. Helyzet egyszerűen összefoglalva, és ha kérhetné szépen, jöjjön azonnal a pirula. Ingyenes ez? Kell érte fizetni? Mondjuk, legyen önkéntes felajánlás. Lehet a szervezetnek utalni pénzt, mert az ilyen adományokból tartják fönn magukat, és így tudnak a “bajba jutott nőkön” segíteni.

“Bajba jutott nők”. 

Ez visszhangzik a fejében. Most már ő is egy bajba jutott nő. És ez is örökre vele marad majd. Meg lehet ebbe zavarodni, úgy képzelem. Mostantól ketyeg az óra. Annyi idő van, amíg megjön a postával a kis csomag. 

Addig mit tesz a nő vajon? Éli az életét, hozza-viszi a gyerekeket az iskolába, óvodába, különőrákra, uzsonnát csomagol, betesz egy mosást, kipakolja a mosogatógépet, látszólag. Valójában pedig belül zokog, remeg és szinte haldoklik. Könyörög, hogy menjen ez a kisbaba magától. Olyan volt már. Azt már tapasztalta. Menjen magától, könyörögve kéri. Ne kelljen megtennie. Könyörögve kéri Istent is, ne hagyja, hogy ezt a lépést neki kelljen megtennie. Miért kell ilyen határozott lépést tenni ömagáért, a családáért, a többiek és a maga jóllétéért? Miért kerül ez ennyibe? Nem kér sokat, igazán nem kér sokat: csak egy kis szabadító vérzést, a megkönnyebbülést, a megváltást… Olyan sok ez? 

És rengeteg sírás is van, amikor egyedül van otthon. És búcsúzás. Elköszönés. Már most elköszön ettől a kisbabától, már most búcsúzik, hogy ne akkor kelljen, amikor, hanem jó előre, hogy mehessen, amikor jónak látja. Mehessen magától, ha sikerül tőle szépen, rendesen elköszönni. Ezt időben elrendezi. Zokogva, de határozottan. 

Miért kell ilyen messzire elmennie ennek a nőnek, aki már annyit bizonyított, annyi helyzetben állt helyt, annyi határozott döntést hozott, most miért kell itt is megmutatnia, mennyi erő van benne? 

Nem lehetne, hogy ez egyszer gyenge? És ennek a terhességnek magától lenne így vége? Elkövet mindent: vannak olyan jógagyakorlatok, amelyek előidézik a méhösszehúzódásokat, mondja a kedves jógaoktatója. Még egy nő, egy barátnő, egy mindenben segítő társ. A kínai nők valamelyik lábujjukat masszírozzák, meg égetnek valamit a két lábujjuk közt a nem kívánt terhesség elhajtására, ezt még régebben olvasta. Létezik homeopátiás szer is erre? Igen? Jöhet az is… Uram Isten, mi mindent elkövet a nő, hogy ne legyen kisbabája, és mi mindent megtesz azért is, hogy legyen! Sírva jógázik (néha, gyakran, amikor csak teheti), szopogatja a fehér bogyót, hátha… és közben megőrül, megőőőőrül már ettől az egésztől, eszébe jut egész biztosan az Édes Anna, honnan a csodából tudhatta ezt ilyen pontosan a Kosztolányi, és eszébe jut szerintem Demi Moore is, aki ott vérzett el azon az asztalon, de előtte még őrületes kínokat állt ki, és eszébe jut minden olyan ismerőse, barátja, akiről tudja, hogy átment ezen, például azokat egyenként fölhívja, sokat beszélgetnek és azok a nők sokat segítenek, bár segíteni ebben nem lehet…

Ha mázlija van, vannak bábái. Fölhívja azokat is. Mind meghallgatjál, nem szólnak bele, nem akarnak tanácsot adni, nem okoskodnak. Csak vannak. Az egyikkel hosszan beszélnek telefonon. Még nevetni is sikerül a sok sírás után. Vele midig lehet. A nő imádja a hangját és a stílusát. Ráadásul ő pontosan tudja, min megy a nő keresztül. Pontosan tudja, mi zajlik benne, és azt is tudja, hogy van élet UTÁNA. Megtenni nem teheti meg helyette, de most itt van megint vele, meghallgatja. És elmondja, amit tud. Az a mindennél is több.

A másik érte jön, elviszi, elviszi magával, mondjuk… egy forráshoz. Igen, egy forráshoz, mert az megnyugtató. És csak hallgatja a nőt. Aztán mesél ő is. Mérhetetlenül jól esik mindez. A forrás is, tényleg, hoz némi megnyugvást a vízcsobogás, ráadásul az eső is elered közben, szakad a tavaszi üdítő eső, ahogy ott ülnek az erdőben, a tisztító, felszabadító, kijózanító eső, de főleg a bába jelenléte, a szavai. Megtenni ő sem teheti helyette, ahogy szülni sem tudott helyette… de most is itt van. Vele. Ez mindennél jobb.

A harmadikhoz elmegy maga. Kimennek sétálni, mondjuk. Igen, leviszik a kutyákat sétálni, és beszélgetnek. Halálról. Veszteségről, lemondásról, felvállalásról, bátorságról, a női létről, az anyaságról, az életről magáról. Közhelyek nélkül tud, ahogy mindig. Megtenni ő sem teheti meg helyette, ahogy szülni sem tudott helyette, de most itt van megint. Vele. Ez mindennél hasznosabb.

És közben ketyeg az óra. Napok telnek el. Telnek a napok az őrület határán. Vagy már bőven azon is túl.

A segítő szervezettől írnak, tényleg magyarul (engedjük ezt meg neki, legyen ennyivel könnyebb a nő helyzete), minden rendben, a csomag megy, addig is küldik a leírást, a használati útmutatót e-mailben, azt alaposan át kell tanulmányozni. A nő mindent alaposan elolvas, áttanulmányoz, ahogy kérték. Úgy képzelem, tényleg teljesen magán kívül látja magát… Azaz kívülről. Mint egy filmet, egy rossz (jó) filmet. Lányálmaiban nem ilyen szerepet álmodott magának, nem így képzelte filmsztárként magát. Az élet kegyetlenebb forgatókönyvíró… Filmsztár nem lett. Ez lett.

Szóval a nő olvassa, mit kell majd tennie, amikor megjön a csomagja, és még mindig hiszi rendületlenül, hiszen könyörgött érte, hogy addig ennek az egésznek magától lesz vége. Addig biztosan spontán elvetél. Az az egyetlen békés (tehát lehetséges) megoldás. De azért ölbe tett kézzel várni nem lehet, szóval elolvassa a leírásokat.

Már számtalan gyógyszer-használati útmutatót olvasott az elmúlt 18 évben. Annyifélét! Nagyjából tudja, hogy mindig minden rémes dolog írva van ezekben, de azért nem kell készpénznek venni. Hát, azért ennek ellenére rémülten veszi tudomásul a lehetséges variációkat. És fegyelmezetten is. Lesz, ami lesz, nincs más járható út. És még mindig ez a legemberségesebb módja ennek, ha már nem spontán. Ez pont olyan lesz így, mint a spontán vetélés, csak előidézve… Micsoda illúzió. 

De nincsenek illúziói. Ennek a nőnek már nincsenek ezzel kapcsolatban illúziói. Nagyon pontosan tudja, mire készül. Felelős felnőttként döntött családja további sorsáról, és ez most mind annak része. Ezen az úton végig kell menni. Pont, mint a szülésen… Dehogy pont. Hát éppen ellenkezőleg. Ki érti ezt? Érthető egyáltalán ez?

Egyetlen hét telik így el. Bár átvészelt már ez a nő nehéz időszakot, sőt, nagyon nehezet is, de úgy képzelem, ez még azon is túltesz. Ebbe tényleg meg lehet őrülni, pedig fegyelmezi magát. Nem akar hisztériát. Mire volna jó? Nem akarja túlreagálni. Van az a szakasz, ami már túlreagálásnak minősül ebben a dologban? 

Fegyelmezi magát, miközben majdnem belepusztul, és látszólag éli a negyvenes, sokgyerekes nők mindennapi életét.

Ja, és ha még olyan mázlija is van, hogy éppen akkor zajlik a nagyvilágban egy komoly abortusz-vita, mondjuk Írországban, vagy Lengyelországban éppen szigorítják az erről szóló törvényt, na, akkor éppen ez jön szembe mindenütt. Mindenkinek van véleménye, és azt meg is osztja. Oh, épp olyanokat lehet olvasni különböző fórumokon, hogy minden “ilyen”nő gyilkos. Az abortusz a Holokauszttal egyenlő (igen, igen, ilyeneket is olvas szegény éppen), és mindenki meg tudja magyarázni minden egyes nő sorsát, akivel ez megtörtént.

Nem tudtok ti semmit, gondolja ez a nő, fogalmatok sincs, ez egész biztos. Nekem sem volt, mindezidáig. Amin ilyenkor keresztülmegy a nő, arra nincsenek szavak, vagy csak az igazán tehetséges író tollában vannak, nekem nincs olyanom.

És aztán legyen pontosan egy hétre rá, hogy a teszten ott volt a két csík, megjön a csomag. Egy nagyobb méretű barna boríték, a futár hozza. Semmi sem utal rá, mi van benne, sem arra, honnan jött. Mintha iratok volnának a nagy barna borítékban. Az egésznek olyan bűnügyi film-jellege van. Igen. Bűnügyi. Az egész helyzet, ezzel a titkolózással, az illegalitással, még inkább kelti a bűntudatot. Ha szabadon döntesz és felelősségteljesen magadról, bűnöző vagy. Ezzel amúgy szerintem alig bír foglalkozni, ez nem is másodrendű, csak sokadrangú kínja a nőnek éppen, de azért ez is ott van. A borítékban amúgy két darab tabletta van, egyiket a másik után kell bevenni… Ugyanaz a használati útmutató, ami a titkos e-mailben is megjött, egy másik levélben jött, már korábban. Papíron is elküldték, nem együtt a tablettákkal. Ez olyan, mint a bankkártya meg a hozzá tartozó kód…

Még egyszer elolvassa a leírást, pedig szerintem már kívülről tudja. Nagyon fájdalmas lehet, szabad bevenni fájdalomcsillapítót, egy bizonyosat, nem akármelyiket. Nagyon erős vérzés is várható, ha ennyi meg annyi, az még rendben, ha ennyinél több, akkor kórházba kell menni. És biztos rémesebb dolgok is vannak írva, nem tudom, de úgy képzelem, mert azért ez nem egy aszpirin (és már annak a mellékhatásainál is elég rémes dolgokat sorolnak).

Hát, és akkor nincs más hátra, mint

megtenni. 

Milyen furcsa: egy (rém) rendes család: eljön az este, vacsora (csak az anya torkán nem megy le egy falat sem), esti mese, puszi-puszi, jó éjszakát, és aztán, és azután

le kell nyelni azt a két pirulát, egyiket a másik után.

Elképzelem, hogy ez a nő, negyven felett, akinek van már egy maroknyi különböző korú gyereke, nekikészül. És mint egy robot, mint egy gép: lenyeli azt a tablettát. Próbál talán arra gondolni, hogy ez csak egy aszpirin. De nyilván hiába próbál erre gondolni. Közben zakatol a fejében, gyomrában, szívében, méhében, hogy most TÉNYLEG AZT TESZEM? Most tényleg megteszem?  Tényleg AZT.

Bekapja, egy korty víz, lenyeli. 

Lenyelte.

Egyiket a másik után, az előírás szerint.

Aztán lefekszik, hátha át lehet ezt aludni.

Rátör a remegés, a hidegrázás, ez pont olyan, mint a szülés után, csak talán még intenzívebb. Ez most egész biztosan idegi alapú. Borzalmas remegés ez, hiába minden melegítés, takarók, odabújás, máskor az segít, nincs annál jobb átmelegítő, de most hiába, borzalmas az egész. Próbál megnyugodni. De mitől tudna megnyugodni? Aztán jön a megváltozott tudatállapot is, és a megváltó alvás. Had aludja át! Engedjük meg neki. Éppen elég nehéz, és kegyetlen, amin keresztülmegy. Olyan “szép” lenne, ha lehet ennek szépsége, álmában elengedni ezt a kisbabát.

Egyszer felébred, érdekes, egész elviselhető az alhasi fájdalom, olyan szabályos menstruációs görcs, kimegy a wc-re, vérzik, tényleg vérzik, a megváltó vérzés hát tényleg beindult, sírás is van, talán van benne megkönnyebbülés is, nem szégyen az, igenis megkönnyebbülhet most már ez a nő, ez az egy hetes gyötrelem mindennél rosszabb volt, élete legnehezebb időszaka, de van benne keserűség is és bánat is. Nagy adag bánat. Döbbenetes, hogy ugyanez a látvány, a vérzés, egy másik esetben pedig micsoda tragédia, micsoda rémes, pánikkeltő látvány, na, azt is ismeri, tapasztalta nem egyszer. Most minden más. Mennyire más.

Visszafekszik. Nagyon szomjas lehet, ez is hasonlít kicsit a szülésre. “Hozzál, lécci, inni! Jó hideget. Sok vízbe kicsi almalevet, jegeset.” Hoz neki. Mind megissza, ez a része tényleg idézi a szülés körüli állapotokat… olyan jó… olyan jól esik. Aztán újra visszafekszenek, sírnak, míg bele nem alszanak, összebújva. Ez is kettőjük közös ügye. Talán ezért sem fogják soha elhagyni egymást. Még ezt is végigcsinálták ketten együtt. Van ebben valami szép is, minek tagadjuk. Még az is megfordul a fejükben, hogy ez is a kisbaba ajándéka, hálásan köszönik neki ezt is.

És aztán alszanak. 

Reggelre kelve vége.

Egy szabályos menstruáció követi.

Ennyi volt. Tényleg fölkel reggel a Nap. Ezután is mindig fölkel a nap. Milyen fura: egy (rém) rendes család: ébrednek a gyerekek, készül a reggeli, itt a hétvége, a szokásos programok.

Ennyi volt? 

Dehogy. Az anya, mint egy robot, mint egy gép: fegyelmezetten és fásultan teszi a dolgát, de belül ott van a megkönnyebbülés mellett a mélységes fájdalom. A felelős döntés mérhetetlen nagy terhe. Örökre nyomot hagy.

Nyomot hagyott a hasában, nyomot hagyott az arcán – a hozzáértő észreveszi, és felismeri, pont, mint a koraszülöttet a fejformájáról -, nyomott hagyott az egész testében, és a szívében, mindörökre.