Ez itt Jean-Claude Mourlevat (a kedvenc íróm) meg én, az Esztergomi bazilika kilátójában. Ez mondjuk tökéletes kép volna a Le combat d’hiver magyar kiadásának borítójára (legfeljebb minket kell lecserélni két kamaszra), ami az egyik nagyfiam jóvoltából került a kezembe:

Nekem mindig el kell olvasnom Máté után a könyvet, amit jónak talál. Így olvastam a The Hunger Games három kötetét (jó!), az Időfutár hat kötetét (bof..) és még sorolhatnám. Most is hozott egyet, hogy anyu, ez, ez, hát ez, ez egy “chef d’oeuvre“, anyu, ezt el kell olvasnod! Remekmű, jó, akkor olvasom mindjárt, ez lesz a következő. “De aztán nehogy éjjel 11-kor fogjál neki, mert akkor nem alszol aznap…!” Jó, jó, majd nem éjjel kezdem el. Mégis mikor máskor? Hát…nem aludtam még kettőkor sem, még háromkor sem, és így ment rá három éjszaka és a nappalokból is annyi, amennyi csak mehetett. És nem csak azért, mert letehetetlenül izgalmas az első mondattól az utolsóig, hanem mert úgy ír, Mourlevat úgy ír, hogy ha például fáznak a hősei a fagyos téli éjszakában az erdőben, majd meg fagyok én is a jó meleg ágyamban.  Ha megsebesül valamelyik (ez épp a combján), úgy fáj a combon, hogy azt hiszem, nem élem túl, szóval úgy olvasom, mintha az életem függene tőle. Pont, ahogy a nagykisfiam mondta. Szürreális. Ez a hó, ez a jég, ez a hóolvadás idekint és odabent, egy elképesztő allegória: a műveltség harca a barbárság ellen. (Nem is mondom, mennyire aktuális.)

Jean-Claude Mourlevat! Sajnos, már csak egy regénye van, amit még nem olvastunk, (azóta már azt is) de az épp nem elérhető, úgyhogy most várunk, mikor készül el a következővel… Ez éppen 20 díjat söpört be. Nem véletlenül.

Jó, de hogy kerülünk mi, együtt Esztergomba?

2017. decemberében a Librairie Latitudes meghívására Budapesten járt, és én természetesen elmentem az író-olvasó találkozóra, ahol szóba jött persze egy másik regénye is, a La Rivière a l’envers című. Abban van egy “Eztergom” nevű szereplő. Amikor olvastuk, már akkor gyanítottuk, és most ki is derült, hogy bizony a magyar határvárosról nevezte el kis módosítással (nagyjából rábökött a térképre, nem részletezem), de elmondása szerint sosem járt ott.

Erre én rögtön mondtam neki: – De azt tudod, hogy csak egy ugrásra vagyunk onnan! Elviszlek, ha akarod! (ja, itt már tegeződtünk, igen.) – Komolyan?- Komolyan! Én arra járok haza a szüleimhez. Egy délelőtt megjárjuk. Elvigyelek?…  És ő élt az ajánlattal!


Vittük a férjemet is (mert nekünk ez is közös: egyformán szeretjük a jó könyveket… nincs is más vagyonunk, mint az öt közös gyerekünk, és a jó szövegek, szerzők iránti közös rajongásunk, talán ezért vagyunk boldogok már 20 éve, ki tudja?), és akinek ezt a fotót is köszönhetem (ezt is annyira bírom benne: meglátta, és rögtön tudta, és lekapta), és visszük László Kingát is a Lattitudes-ből, aki nekem ezt a találkozást megszervezte, örök hálám érte!

Az esztergomi kirándulásunk előtt estén volt ez a kis epizód is, amikor az író-olvasó találkozó után meghívtam egy italra, így: “Je vous amène quelque part…” (Elviszem (önt) valahova). Mire ő: “D’accord.” (oké).
Beültünk egy sörözőbe, nézegettük a zsúfolt itallapot. Nagy zavaromban, örömömben, izgalmamban inkább csak magamnak megjegyeztem: “J’ai du mal a choisir quand il y a trop de choix” (Nehéz választanom, amikor túl nagy a választék)… mire ő: ” Ah, oui, choisir c’est renoncer!”
Hát, ja! Így is lehet mondani: A választás lemondás.

Hiába: Mourlevat “élőben” is Mourlevat!

(Én meg rajongok érte, hát ez van, mit tegyek?)

 

Jean-Claude Mourlevat: Le Combat d’hiver, Gallimard