Tegnap ezen az utolsó nyilvános eseményen, ami az orgonisták tanszaki koncertje volt a konzervatóriumban, elgondolkodtam kicsit… Na, nem éppen Bendi kezdő (de nagyon ügyes) játéka merített révületbe, a sok éve orgonázó nagyoké sokkal inkább, de azt hiszem, a helyzet maga, hogy leültem egy fél órára tétlenül, csak nyitott füllel (és talán lélekkel), egyszerűen attól… Szóval ilyen helyzetben kinek nem kezdenek tolongani a gondolatai?
Azon kezdem gondolkodni – vagy inkább odafigyelni a belső hangra, aki (az amely volna a helyes, tudom) ilyenkor világosabban tud beszélni -, mivel a koronavírusnál sokkal jobban érdekeltek az utóbbi napokban a Vígszínházzal kapcsolatos események, hogy milyen nagyon kár, vagy rossz, vagy hogy is mondjam: szerencsétlen helyzet ez, hogy amiről ott szó van éppen elmosódik, háttérbe szorul, eltörpül a vírus miatti pánik mellett.
Pedig legalább annyira fontos.
Mert arról van szó, hogy milyen világot élünk (koronavírus nélkül, vagy vele, vagy utána…).
Nagyon becsülöm és tisztelem (még azt is szívesen mondom, hogy szeretem) Molnár Áront, akivel nem ismerjük egymást egyébként, de azért mégis. Futó ismeretséget kötöttünk egyszer, és most tényleg szó szerint értendő a “futó”, majd egyszer megkérdezem tőle, hogy elmesélhetem-e, ha igen, azt is elmesélem majd, most nem olyan lényeges, mert az csak egy nekem kedves történet, az ő szempontjából lényegtelen és sokadrangú.
Na, de megnéztem és meghallgattam úgy innen-onnan összelopkodva rá a perceket (zöldségpucolás, fogmosás, kávézás közben) a legutóbbi, erről szóló interjúkat (és a többi megszólaló cikkét, bejegyzését, videóüzenetét is). Nem azért, mert az érintett, szóban forgó személy vagy a “bulvár” érdekelne. Épp ellenkezőleg. A személyről leválasztott jelenség érdekel nagyon-nagyon, és az, ahogy beszélünk róla, ahogy hozzáállunk.

Az jutott eszembe, szóval, hogy ez a dolog annyira, de annyira ismerős. Ez bizony egy egészen általános, bevett és megszokott viselkedésmód. Ahogy mondani szokták, emberi dolog. Még csak rosszindulat sem kell hozzá minden esetben. Általában még meg is tudja indokolni az illető, hogy miért (jobb előadás, egyszerűbb megoldás, nagyobb üzlet, bármi) járt el így vagy úgy (azaz: tisztességtelenül).
Egyszerűen szerintem nincs az a terület, de tényleg, kár lenne azt hinni, hogy ez csak a színház berkeiben fordulhat elő, egyszerűen nincs az a terület, ahol ne létezne az, hogy aki hatalmi pozícióba kerül, vagy egyáltalán fölé-alá rendeltségi viszonyban föléd, hogy ne gyakorolná rajtad a hatalmát, ha megteheti. Egyszerűen nem megy. Ilyen az ember.
Sőt, szerintem még az is van, hogy ha kiderül, hogy neked valami fontos, valamit nagyon szeretnél, és az függ valakitől, egyszerűen a jóindulatától, semmi mástól, akkor egész biztos, hogy nem teszi meg neked ezt a szívességet. Csak azért sem. Hogy gyakorolja rajtad a hatalmát.
Micsoda jellem kell ahhoz, hogy ne így lépjen. Olyasmi, mint a Molnár Ároné például, erről így ismeretlenül és a távolból is meg vagyok győződve. Egyszerűen példaértékű, és róla tényleg elhiszem, hogy ha ő hatalmi pozícióba kerülne, az ő jellemét ez nem ferdítené ily módon el.
De nem róla akarok amúgy beszélni, tényleg. Valami fontosabbat szeretnék ezzel mondani, de olyan nehezen kapom el a gondolatot.Fáj is a fejem miatta már két napja…
Gondolkodom, hogy miért is mehet ez így. Egyszerűen csak mert annyira megszoktuk. Olyan magától értetődő. Annyira hozzá vagyunk ehhez szokva. Én is minden ilyen esetben csak megállapítom, hogy hát igen, várható volt. Tulajdonképpen nem lep meg. Nem csodálkozom. Még jó pofát is vágok hozzá, majdhogynem én kérek elnézést…
És eltelik egy kis idő, míg leesik a tantusz, hogy attól még, hogy nem meglepő, mégsem normális ez az eljárás.
Hogy is mondjam?
Hogy a hatalmát gyakorló megteheti, mert az alárendelt úgysem fog szólni. Az alárendelt meg tényleg nem szól. Amikor meg mégis, akkor az az első, hogy miért nem szólt eddig…
Gondolkodom, hogy miért hagyjuk magunkat megalázni, átverni, miért fordulhat az elő, hogy bármekkora bizalommal és jóindulattal vágunk egy következő helyzetbe bele (pedig tanulhatnánk már a korábban kapott pofonokból), megint átvernek…
Hiába, én is újra és újra beleesem a csapdába. Ellopták már néhány biciklimet, mégsem lakatolom le minden esetben, mert egyszerűen szükségem van az emberekbe, a világba vetett bizalomra, különben megfulladok benne…
Becsaptak már néhányszor, és én mégis újra kiteszem magam ugyanannak a bizonytalan helyzetnek, teljes jóindulattal… Nem bírok kivetkőzni önmagamból. És aztán rendre megjárom, és már olyan beletörődéssel veszem tudomásul, mintha ez rendben volna így…

 

Azon gondolkodom ezek után, hogy kár, hogy nem lesz erről érdemi vita a koronavírus miatt, de aztán az jut eszembe, hogy milyen szép is lenne, ha nem is a vita volna a megoldás… Mit ér a szembesítés vajon? Mit ér a kicsikart belátás, beismerés, igazság? Azt hiszem, az igazság még senkit nem tett boldoggá…
Ellenben ez a háborús helyzet most éppen arra is jó lehetne, hogy ezt is átgondoljuk. Hogy lecsendesednénk és magunkba néznénk… (mondom ezt pont én, akinek nem azon kell törnie a fejét, mit fogok csinálni a karanténban, hanem épp azon, hogy ebben a picike lakásban, hetedmagammal összezárva, öt gyerekemmel a szebbnél szebb szoknyáimon, hogyan és mikor találok némi “énidőt”, ami nálam sem körömlakkozással szokott telni.)
Szóval mi lenne, ha ez az egész mondjuk erre (is) jó lenne:
hogy abbahagyjuk az álszenteskedést,
a mellébeszélést,
a tisztességtelen eljárásokat,
a sunyi lapítást,
és a hasonlókat
A lehetőségek nem egyformán adottak mindenkinek, ezzel tisztában vagyok, nem is ezzel van a gond. Hanem az eljárással általában.
Mi lenne, ha most megtanulnánk azt is, hogy ne hagyjuk szó nélkül,
se mosolyogva,
se fogösszeszorítva
beletörődve.
Ha most megtanulnánk kimondani, hogy
te figyelj, ez nem volt szép.
hogy megértem a szempontjaidat, de ahogy eljártál, nem volt emberi
hogy nincs előrevalóbb szempont az emberinél,
bármi legyen is az, ami téged ebben vezérelt.
Csakhogy már azt sem nagyon tudjuk, mi az emberi.

De attól félek, mindehhez még egy koronavírus sem elég erős.
Sokfelől olvasom most már – és erre az egyre tudtam eddig is gondolni – hogy valahogy máshogy jöhetünk ki belőle, pozitívan változhat az életünk, ha most odafigyelünk a legfontosabbra.
Hogy talán esélyünk van most egy amolyan főpróbára a klímakatasztrófa előtt. Nem tudom.
Micsoda fantasztikus világot élnénk, ha Molnár Áronok laknák azt az új világot, ami ezután jön.