Mivel a hátsó udvarunk nagyon pici, és egyre jobban lombosodnak a fák is, amelyek “belelógnak” (igen, igen, az is, amelyik hamarosan eltakarja előlem az íróm ablakát, már nem sokáig, de most még belátok hozzá), elég gyötrelmes a kb 2×2 méternyi légtérben ütögetni a tollaslabdát. Vagy átütjük a szomszéd udvarba (ilyenkor a gyerekek boldogan másznak át a falon), vagy fönnakad a fa lombján, akkor meg vagy a fára másznak, vagy addig dobáljuk az ágat, míg le nem esik, szóval ez így minden, csak nem sport…
Ezért az a remek ötletem támadt ma este, hogy az utca viszont tiszta üres, egy autó sem jön, és itt maradunk az ajtó előtt, egy órát kint lehetünk még akár papír nélkül is, hiszen, ha jönnének, és kérdeznék, rögtön be tudunk ugrani a házba… 

Szóval kiállunk a valóban teljesen kihalt utcára. Elizával ütni kezdjük a labdát, mire – vicces -, sorra nyílnak az ablakok, előbb a függönyök mögül kukucskálnak a gyerekek, aztán sorra ülnek ki az emberek (gyerekek) a balkonra, nézik, ahogy pattog a labda egyik ütőtől a másikig…
Lejön Bendi is (Sarolt közben oda-vissza rollerezik a járdán az utca egyik végétől a másikig), átadom neki az ütőm, játsszatok, majd cserélkezünk…
Aztán jön egy Máté-formájú fiatalember, csak ez fekete, mint az éjszaka, és szép, olyan szép, mint az olivaárusom (ej, de rég láttam őt is), vagy mint Stromae a pályája kezdetén, azért nézem meg ilyen jól, mert valamit odakiált a járdáról (csak tisztes távolról ám), de én bajban vagyok, ugye mondtam már, hogy nehezen értem az afrikai franciát (pedig nincs szájmaszkja). Mondom, tessék? és erősebben koncentrálok, picit közelebb megyek, de nem nagyon, micsoda szép fehér fogsor, csillogó szemek, szóval azt mondja velük, hogy mennyire szeretett tollasozni gyerekkorában, és milyen régóta nem játszott… Oh, nem lehetett az olyan rég – gondolom csak magamban, – mivel mondom, legfeljebb Máté-korabeli, azaz 18-19 éves lehet…
De – s mondom ezt már hangosan – van még egy ütőnk (két pár), ha van kedve, játszom vele, ez végül is teljesen biztonságos, elég messze állunk egymástól, és a tollaslabda is csak ütőtől-ütőig pattog. Elkerekedik a szeme, látom, nem hisz a fülének… leveszem a vállamról a zsákot, itt a két ütő, és még egy sorozat labda, na?
Ledobja a hátizsákját, elosztjuk az utcát Eliza-Bendi és én-ő közte, és tollasozunk… Nevet, nevet, a szép, fehér fogsorával, nem győzöm csodálni, közben megtudom, hogy itt lakik szemben, az alagsorban (igen, ahol a Gestapo főhadiszállása volt, és a kínzókamrák), tök egyedül, Csádból származik,(emlékeztek még a csádi közmondásra a szaloncukor-papírból, hogy “ahhoz, hogy tudjuk, hová megyünk, előbb azt kell tudnunk, hol vagyunk.”), apja meghalt, és a hét kistestvére… hét fiú testvére… nem tudom, nem tudom, nem értem, tollasozás közben, nem értem, és nem akarom feszegetni, nem merek újra rákérdezni, azt hiszem, nem akarom biztosra tudni… inkább csak ütöm neki vissza a labdát…

Egy-egy megállásnál (általában a hajamat kell újra eltűzni, mert nem látok tőle), szívét a kezére téve: merci, merci, merci… Nekem ez az este…!! Merci! Ugyan már! A tollasozást?! Játsszunk csak, nekem is jól esik (a mozgás is, meg az emberek társasága is).
Aztán jön egy ázsiai fiatal pár, na, ők szájmaszkban, kesztyűben, húzzák a banyatankot, nyilván bevásárolni voltak, valamit mondanak, de jaj istenem, hát de nehezített a pálya: szájmaszk, félig angol-félig francia, ez így majdnem rosszabb, mint az afrikai akcentus, de azt még a szájmaszk ellenére is látom, hogy mosolyognak, előhúznak a banyatankból egy doboz epret (mondom én, hogy bevásároltak), és ha jól értem, kérnek egy tollaslabdát cserébe. Tollaslabdát? Van, persze, mondom, van egy készlet, de nehogy nekem adják az epret! De a gyerekeknek, mutatják a rollerozóra meg a két másikra, ugyan már, egy tollaslabdáért az ilyenkor még méregdrága epret! Dehogy is! Vigyék csak a labdát, ütőjük van? Az van, igen, csak labdát nem tudtak már sehol sem venni…
Az én fekete, Máté-forma játszótársam csak nevet, vous êtes incroyable, mondogatja, azaz, hihetetlen vagyok, ez mindig így megy nálunk? Ó, mondom, eléggé, igen, de nincs ebben semmi különös.. Az ember társas lény, ugyebár…
Ázsiaiak hajlongva el, hála, köszönet, viszlát,
közben leszivárog a két nagy, átadom az ütőm, játsszanak együtt ők, én viszem most már föl a lányokat fürdeni (fél 8 lett, másfél órát kint voltunk!), Bendi még marad a “fiúkkal”, így pont négyen vannak, még rájuk nézek fentről.
Amikor megjönnek, egy cetlin hozzák a fekete, Máté-forma nevét és telefonszámát és…!
…és egy készlet szájmaszkot!!! Az ázsiai pár jött vissza vele. Eper helyett adták.