A nyáron (június 22-én), amikor ezt a bejegyzést írtam (akkor még egy másik fórumon), a dobozolás, bútoreladás, selejtezés kellős közepén tartottunk, szóval számoltuk fel az addigi életünket és készültünk erre a  mostanira.
“Anyu, úgy szeretem fogni a kezed! – Jaj, én is nagyon, a tiédet!”
És ha tudná, hogy kimondta éppen, ami az egyik oka a változtatásnak: hogy mennyire vágyom úgy élni megint, mint ezelőtt
Amikor még az első kettővel úgy jártam mindig, kézenfogva. Egyszer a 6 éves Simonnak kő ment a cipőjébe, amire az 4 és fél éves Máté megjegyezte, hogy “Mi az, neked targonyás a cipőd?” (Tarhonya volt aznap az oviban ebédre.) Ültünk a járdaszélen, míg a Simon kifodította a cipőjéből a “targonyát” és nagyokat nevettünk. Erre a jelenetre máig mindhárman emlékszünk. Gyalogoltunk, buszoztunk, villamosoztunk, és sokat sétáltunk kézenfogva, attól kezdve, hogy kiszálltak a hordozókendőből… Nélkülük meg főleg bicikliztem. Életvitelszerűen.

Amikor a harmadik született, éppen 10 éve, akkor ültem autóba, és ennek a három kisebbnek ez jutott: az anyjuk becsatolja őket hátra, aztán fogja a kormányt. Ó, nem a hely hibája, tudom, egyedül a lustaságom az oka, hiszen az elszántabbak vagy merészebbek az ilyen dimbes-dombos vidéken is bicikliznek még sok gyerekkel is, vagy nem sajnálják az időt a közösségi körutazásra. Én jól belelustultam ebbe az életmódba. Jól kihasználtuk persze a dobozban töltött időt is, rengeteg hangoskönyvet hallgattunk, sok jó zenét is, és öröm volt hallgatni a kis többszólamú kórust, ami szólt hátulról, de elég lett ebből is. És még így is jók voltunk, a hét családtagból három (az utóbbi időben egyre inkább négy) gyalogos-közösségi utazó volt, ami arányaiban egész jó. Ráadásul, amikor széthordtam a gyerekeket és egyedül maradtam (volna) az autóban, én meg igyekeztem megtölteni pár utassal: fölvettem a buszmegállóban állókat, vagy a gyalogos szülőtársakat még az ovi kijáratában…

De nem csinálom tovább. A kicsiknek is jár, hogy az anyjuk a kezüket fogja, és nekem is jár, hogy őket is kézenfogjam. Mert most még Bendi is boldogan fogja a kezem, de már tudom, hogy alig pislantok kettőt, és már nem az enyémet akarják majd markolászni…
Most majd életvitelszerűen biciklizünk, rollerezünk és gyalogolunk! Iskolába, óvodába, boltba menet, nap mint nap. Mint 10 éve. Alig várom.”
Ma, egy háromnegyed évvel később, újra elhangzott a mondat, hogy “jaj, úgy szeretem fogni a kezedet, anyu!” Hát, mert a nagy életmódváltás eredménye az lett, hogy autóba ugyan soha nem ülünk, de ki-ki a saját biciklije kormányát  markolja, és ezzel mindenki annyit önállósodott (még én is!), hogy a leggyakrabban még csak velük se kell mennem (kivéve persze az ötévest), akár iskolába, akár a nagyszülőkhöz, akár a játszótérre vagy zeneórára mennek. De ma, a görkorcsolyázáshoz egész délután a kezét fogtam. Ettől olyan boldog volt (és én is, míg majd’ le nem tört a karom), hogy a “szeretem fogni a kezed” után még az is elhangzott:
“- Tudod, mit nem engedek meg neked soha, anyu?
– Na?
– Hogy meghaljál… Mindig, mindig éljél… Amíg én megnövök, addig mindig itt legyél… De amikor megnövök, akkor meg fogsz öregedni, és egyszer biztos meg is halsz…
– Bizony. Egyszer biztos.
– De az még nagyon soká lesz, amikor én megnövök. Nagyon soká, ugye?
– Igen, az még nagyon soká lesz…
– Akkor jó…”
Fel van adva a lecke. Legalább addig… Mert én ugyan ígérhetem…
Amióta vannak gyerekeim, azon felül, hogy őket féltem mindenféle bajtól, még jobban féltem magamat (meg az apjukat) miattuk.
Fura, mert épp tegnap – kikapcsolódásképp! – néztem meg a A Thousand Times Good Night című filmet, ami a háborús borzalmak mellett épp erről szól: mennyire rettegnek a gyerekek, hogy az anyjuk meghalhat… Majdhogynem elviselhetetlen… Még én is emlékszem az érzésre kiskoromból, és felnőttként sem sokkal könnyebb, még rágondolni se.