Hallom, felétek már itt az anyák napja. Errefelé május végén van. Ezek a mesék, vagy kis jelenetek, éppen nem kimondottan anyák napjára készültek. Hanem csak úgy, de azért illenek a témához. Meg nekem azért is tetszenek, mert – hogy is mondjam? – annyira “más” némelyik, mint ami nálunk megszokott… Hm?

Ez itt, például:

A Pomme d’Api című magazin minden számában van egy két dupla oldalas képregényes jelenet a Noé család életéből: apa, anya, Milie, Georges, és Léonard a kacsa (igen, ő is családtag). Na, ebben éppen az történik, hogy vasárnap reggel van, az egész ház csendes, mindenki alszik – kivéve a gyerekeket, akik elhatározzák, hogy meglepik a szülőket, ágyba viszik nekik a reggelit. Mindenfélét összekotyvasztanak (“Itt a kávé! Meg tudod melegíteni a tejet?- Nem, de hagyd, csak összekeverjük a hideg tejjel.” stb), és amikor épp indulnának a tálcával a hálóba, valaki benyit a bejárati ajtón. “Ne, apu! Meglepetést akartunk!” De apu is meg akarta lepni a családot, már korábban elment friss croissant-okat venni. Így aztán a meglepetés csak anyunak jut (azért meglepődtek a többiek is, nem?), pláne, amikor belekóstol a gyerekek kotyvalékaiba! 🙂

A többi (a lényeg!) a képekről leolvasható. Nem is fűznék hozzá semmit. Tanulságos. Még talán csak annyit mégis, hogy egy ilyen képregény-sorozat egy kötetben nem is lenne rossz magyarul (sem). Volt (használtan most is van) nálunk is olyan vastag kötet-sorozat, ami hasonló családi jelenteket írt és rajzolt le, hm, hát kicsit más stílusban…

 Ugyanebben a számban írnak arról a gyerekeknek, hogy “miért hasonlítok az anyukámra?” Így. Jó, nem? (Jól ledobálták a batyuikat a kedves szülők, így aztán a tartalmuk kissé összekeveredett. 🙂 )

Na, aztán itt egy “kezdő olvasó”-s könyvecske, abból is a legelső szintű: ebben még a kevés és egyszerű szöveget a szülő olvassa, a gyerek csak a buborékban lévő rövid mondatokat. Mindegy, a lényeg a mese: “Oma a sivatagban él. Ott szinte soha nem esik az eső.” Egyszer talál egy magot, egy kis kő árnyékába elülteti, és a kulacsában lévő pár csepp vízzel megöntözi. 

 Izgatottan várja, hogy milyen növény lesz belőle: egy óriási kaktusz, vagy egy kicsi virág? És minden reggel korán felkel, hogy megöntözze. És arra gondol, hogy az anyukája hogy fog örülni neki (a címe is az a mesének, hogy “Anyu milyen boldog lesz!“), és készít egy szép kis kaspót is hozzá.

Amikor a növényke kivirágzik, Oma elindul a kaspóval érte, de útközben találkozik Alival, aki a bárányokat terelgeti. “Adj egy kis vizet, Oma, olyan szomjas vagyok!”, a kígyó ugyanígy, a kicsi sakál ugyanez, és még a skorpió is. Mindenki kap egy-egy kortyot, vagy cseppet a vízből. Így aztán, mire odaér a virághoz, üres a kulacs. A virág lehajtja a fejét és lógatja a leveleit. Oma sírva fakad, hogy meghal a virágja. Odajönnek a többiek, és Oma szomorúsága láttán mind nekikeserednek. Sűrű könnyeket hullatnak a virág felett. Amitől az persze életre kel.

És az anyuka természetesen boldog lesz, az a bejegyzés bevezető képén látható.

Azon felül, hogy tök egyszerű, semmi faxni és mégis helyes, engem az is elgondolkodtat ezzel kapcsolatban, hogy van nálunk vajon egy olyan mesekönyv, amelynek a hőse (egy mindennapi hőse, a gyerek maga) mondjuk, mondjuk, hát legyen mondjuk:… egy cigánygyerek? Nem olyanra gondolok, ami oktató célzatú (így élnek a cigányok pl, lakókocsikban, mind zenélnek és táncolnak a tűz körül, stb, a szokásos sztereotípiák), hanem egyszerűen egy cigány kisgyerek virágot nevel (pl), játszik a kutyájával, segít az anyukájának, szóval bármi. Bármilyen hétköznapi esemény bármelyikünk életéből… (Na jó, skorpiót itatni, meg kígyót nem egy hétköznapi esemény, gondolom még a sivatag lakóinak sem.) De értitek… Van olyan mesekönyvünk?

De vissza az anyák napjához!

Aztán van egy ilyen mese is, hogy “Madlen nyuszi, másik anyukát akar

Madlennek ma olyan “unatkozós” napja van: unalmában megrágja a vázában élvő virágcsokrot, össze-vissza ugrál, végül szépen kifesti a nappali falát répákkal, salátákkal. “Milyen szép!”- gondolja magában. De az anyukája nem ért egyet, sőt, kicsit megszidja. Úgyhogy – mivel a saját anyukája, úgy látszik, már nem szereti -, elhatározza, hogy keres magának egy másikat. Miközben becsomagolja a legszükségesebbeket a hátizsákjába, talál a szekrény aljában egy könyvet. Olyan, mint egy katalógus, amelyben különféle anyukák közül lehet válogatni, és így is van: ráteszi a mancsát az egyik képre, és már ott is van: a nagy tölgyfa tetején egy fészekben. Az új (szarka)anyukája kukaccal kínálja (pfúúj), ráadásul kicsit szédül ilyen magasban. Aztán, amikor az anyuka ennivalóért indul, Madlen nem mehet vele: “A fiókák nem hagyhatják el a fészket!”. “Hát milyen anya az ilyen, aki magára hagyja a gyerekét?!”- tűnődik a nyuszi. Gyorsan lapoz egyet a katalógusban, mert inkább “…egy olyan anyukát szeretnék, aki nem küld ágyba este.” Na, a bagolyanyuka valóban nem küldi lefeküdni, ahogy besötétedik, hanem sok mesét olvas késő éjszakáig. Aztán mire lecsukódna Madlen szeme, anyukája felhuhogja:”Gyorsan, indulás az iskolába!” Ráadásul ez az anyuka egész nap alszik… Vissza a katalógushoz. Még egy harmadik választása lehet, de ez az utolsó.

Madlen olyan anyukát szeretne, aki sosem szidja meg, aki sok-sok mesét olvas, és aki minden nap elviszi sétálni a rétre, a napsütésbe. A könyv mutat egy ilyet, de a nyuszi már nem is kíváncsi rá: szalad haza a sajátjához. “Most már tudom, hogy a világ összes anyukája közül te vagy a kedvencem!”

Nyilván máshogy nem is történhetett, a lényeg nem is ez. Sokkal jobban tetszik nekem ebben az, hogy ez sem tabu: a gyerek dühös az anyjára, meg az anya is megszidja néha a gyerekét, és igen, elegük is lehet egymásból (nem túl komolyan és nem túl hosszú időre), ez teljesen hétköznapi és normális érzés. Ez sem tabu. Mindenről nyíltan, tabuk nélkül beszélnek, egyszerűen. És ez jó.

La famille Noé: Anne Ricou/Anne Wilsdorf, Pomme d’api.

Maman sera ravie!: Christian Lamblin/Sébastien Mourrain, Nathan, Premiere lectures 2008

Pourquoi je ressemble a ma maman? Mathieu Rocher, Laurence Gualtieri/Régis Faller, Pomme d’Api 2016 június

Madeleine lapin veut changer de maman: Mimi Zagarriga/Anne-Lise Boutin, Pomme d’api 2016 június