A tél végi hosszas utazásunk alkalmával készült ez a kép, este 8 körül. Itt már az ötödik vonaton ülünk reggel 7 óta. Az egyik aznap reggel kezdte olvasni a könyvét, mire utazásunk végére érünk, annak is a végére ér. A kisebbek nem haladnak ilyen gyorsan (a vonat velük is ugyanúgy, csak ők nem az olvasásban), de kitartóak. A legkisebb épp elaludt, ami pont jól jött, mert én viszont kicsit belefáradtam a hangos felolvasásba (reggel óta!?)

A tavaszi utazásunk alkalmával meg készült ez. Elég unalmas, nem? Csak annyi a különbség, hogy a legkisebb is maga “olvas”, most épp nem kell neki felolvasnom (elmerülhetek a saját könyvemben!). Nyilván a nagyobbakat “majmolja”, nagy közhely, hogy a gyerek mintakövető.

A közvetlen mellettünk lévő négyesben egy szülőpár ül az én “majmoló” lányommal hasonló korú gyerekével. Mind a ketten a telefonjukat nyomkodják, ezért a gyereknek is van egy, ő is azt nyomkodja: valami Hulk-szerű zöld szörnyeteggel játszik, bevallom, minket rettentően zavar a gépzaj az olvasásban.

Mit is mondhatnék? Már amikor kicsik voltak, nálunk ez volt a helyzet:

Bendi még olvasni sem tudott, már a latin Asterixet bújta. :-). A Tralalire nevű magazin 2-5 éves korosztálynak mind az öt gyerekünknek járt, mind imádta (ahogy mi, szülők is).

Amikor a Sarolt hosszas kórház tartózkodása után hazakerült, és először mentem el otthonról egy kis időre (vásárlás, vagy nem is tudom), hazatérve így találtam a családomat.

Na, akkor éreztem azt először, hogy ez már a rendes kerékvágás újra. Hogy megint a régiek vagyunk (amúgy dehogy, a régiek már több okból sem lehettünk, nem lehetünk soha, máig van egy “Sarolt előtti” és “Sarolt utáni” szóhasználatunk).

De mégis azt láttam ebben az “idillben”, hogy most már sínen vagyunk. Amikor az apjuk elkezd felolvasni a kicsiknek, és egyszer csak a nagyok is odaszállingóznak, és már a legkisebb is velük hallgatja a mesét, aki alig nagyobb, mint három zabszem, és nem olyan rég még az életéért aggódtunk…