Eliza újságjának 2016-os júniusi számában volt benne, de akkoriban valamiért nem vágtuk ki, nem csináltuk meg. Bizonyára azért – akkor most töredelmesen bevallom – én nem vagyok az a barkácsolós anyuka. Nem is tudom, milyen csillagállásnak kell ahhoz lennie, hogy én ilyesmibe belevágjak. Nem kötök, nem horgolok, még csak nem is varrok, és nem vagyok rá büszke, sőt, csodálattal nézem anyatársaim “amatőr” (és még amatőrként is gyönyörű) munkáit, de mára azért elég elfogadó vagyok magammal ebben is: én ahelyett inkább felolvasok nekik egy könyvet, nálunk ez a tartalmas közös idő. (Azért volt olyan is, amikor legyártottam nekik kartonból babakonyhát, meg egy időben azért gyöngyöztünk, sőt, a nagyobbakkal kisebb korukban még nemezeltem is és egy időben saját karácsonyi képeslapokat készítettünk, de akkoriban még fiatalabb voltam.)

Hát, azért most ki fog derülni, hogy ez éppen nem kíván nagy barkácskedvet és tehetséget sem: ollóval kell hozzá kivágni néhány téglalap alakú formát… 🙂 , meg akinek nincs előre gyártva (de nekünk megvolt), annak előbb meg kell rajzolnia.

Mindenesetre sokkal jobb így, hogy nemrégiben a kezükbe akadt ez a szám, és nem is kellettem hozzá, hanem maguk legyártották a puszilekvárt. És jól megleptek vele.

Mert: gyerekek! Hogy ez mennyire jó!

Nem mintha nálunk nem volna amúgy is bőven érintés. A kicsikkel még megvan (a nagyokkal már nincs, de hogy is  nézne az ki…). Nem csak a “rutin” reggeli/esti puszi, hanem azon kívül is van még rengeteg ölbevevés/ölbebújás, “összepuszil!”, “ölel/ölel!” (a legkisebbet idézem, így hangzanak az utasításai). Na de ez! Hát ez micsoda remek dolog!

Például: amikor rátör a görcs valamelyikre (szándékosan nem nevezem hisztinek), amikor kezdenek hajba kapni (igen, persze, az enyémek is szoktak), amikor érzem, hogy szakad a cérna (ó, igen, nekem is szokott, sőt, nekem pláne!), akkor csak levesszük az üveget a polcról és körbekínáljuk.

És ez használ! Érthetetlen, de valami egészen más hatásmechanizmusa van, mint ha simán azt mondom, “na, adj egy puszit, és ne haragudj!”. Ezzel, hogy megállunk mind, a “dühöngő” húz az üvegből (belekóstol a lekvárba), leszámolja a puszikupon értékét (a legkisebb megtanul legalább 10-ig számolni, ez egy apró plusz az egészben), és végül kiosztjuk neki az adott számú puszit. Tényleg. Odaadással, figyelemmel, hogy is mondjam: applikáltan. 😀

A hullámok elcsitulnak, a konfliktus megoldódik, a felhők elvonulnak.

Hihetetlenül hangzik, tudom. Én sem gondoltam volna, (ezért sem vettem a fáradságot bő két évig a kivágására) de naponta rácsodálkozom. Hát, ilyet! Pedig milyen egyszerű, semmiség.

És még az is van benne, hogy erre nem mondom soha, hogy “várj egy picit, amíg…”. Vagy hogy “mindjárt, csak…”. Amikor odaáll a kinyitott üveggel elém, hogy húzzak magamnak egy kupont, hát kérem: elfordulok a

képernyőtől (akár a mondat közepén), leteszem a fakanalat (és esetleg lehúzom a fazekat a tűzről), becsukom a könyvem (igen, sajna még ezt is kénytelen vagyok), és így tovább. Ölbe veszem és kiosztom a puszijait, vagy örömmel fogadom az övéit.

De még egy dolog van, ami a legeslegjobb!

Ezzel a puszilekvárral simán beront (kopogni azért már megtanult) a (z itthon lakó) legidősebbhez. Az meg szó nélkül húz egyet a fecnikből (de jó fej!) , szóval veszi a lapot. Az, aki már 17 évesen velünk nem puszilkodik (természetesen), nem sok érintést kap (és a keveset is amolyan tessék-lássék, futtában módon), most ettől a kicsitől megkapja a napi adagját jócskán! (Én meg mindig szorítok a háttérben, hogy minimum a kilencest húzza.)

Istenem, milyen jól jön egy ilyen kicsi a családban! (Meg az ilyen nagy is.) Aki még ilyen spontán, mindentől mentes, és akinek mindent lehet, és akitől minden fogadni lehet spontán, mindentől mentesen. Nem csak úgy tessék-lássék.

Amúgy meg hallom, jön az anyák napja (mifelénk csak a hónap végén lesz), gyártsatok akár ebből az alkalomból puszilekvárt! De csak egy sima hétköznapra is jól jön.

Elkészítési idő (10-15 perc), jó, hát akinek nincs előregyártva, mondjuk a duplája, főzési idő nincs!

Hozzávalók: olló, üres lekváros üveg, ragasztó vagy cellux (a címke, és a tetődísz felragasztásához, sajnos az enyémek ezt a többi hulladékkal együtt kidobták, és még nem rajzoltunk egy sajátot, személyeset, azért ilyen dísztelen a mi üvegünk), színes ceruzák vagy filctollkészlet.

Nagggyon hosszan eltartható. És mértéktelenül fogyasztható! Barkácsolásra fel!

Marie-Pascale Nicolas-Cocagne ötlete alapján rajzolta Anne Weiss. Fotó(a sajátjaimon kívül: Tabou)

Pomme d’Api 2016. június.