Wangari Maathai, azaz Mama Miti, a fák anyja, az első afrikai nő (és egyben környezetvédő), aki Nobel békedíjat kapott, 2004-ben.

Kislány korában a hegyek, amelyek a szülei farmját övezték, gyönyörűen zöldelltek. Elég volt hozzá öt év – amíg ő egyetemi tanulmányait végezte az otthonától messze, Amerikában – hogy a vidék gyökeresen megváltozzon: az erdőket mind kivágták, hogy minél nagyobbak legyenek a mezőgazdasági területek. De amit az emberek ott megtermeltek, az mind eladásra készült, a saját élelmüket pedig boltban vették (drágán). A nők sokszor órákig gyalogoltak fáért, amivel tüzet rakhattak… És valahányszor kivágtak egy fát, egyre nagyobb kárt tettek saját földjükben (és életükben). Fák nélkül nincs árnyék, sem gyökérzet, ami fogja a földet. A talaj kiszárad, termőföld helyett homok és por lesz belőle, amit elfúj a szél, az eső pedig belemossa az egykor tiszta vizű folyóba…

A falusiak jajgattak, hogy nincs ivóvizük, sem fájuk a főzéshez. Az állatok nem adnak tejet, a gyerekek éhesek, és mindannyian szegényebbek lettek, mint azelőtt. És persze szidták a kormányt. De Wangari azt mondta:

Gondolkodjatok el inkább azon, mit csináltok! Kivágjátok Kenya fáit! Amint megértitek, hogy ti is tehettek a kialakult helyzetről, máris meglesz a megoldás egy része.

Nagyon egyszerű, mégis hatalmas ötlete támadt: ültessenek fákat! És megmutatta a nőknek, hogyan gyűjtsenek magot a néhány megmaradt fáról, hogyan készítsék elő a talajt, és így tovább (biológiai tanulmányokat végzett az egyetemen.) Nem volt könnyű feladat, hiszen a facsemetéket sokat kell öntözni, hogy erőre kapjanak és megnőjenek, sokszor nagyon mélyre kellett ásni a vízért…

Ezeknek a nőknek a többsége nem tudott írni és olvasni. Ezért nem is vették őket komolyan. “De fát úgy is lehet ültetni, hogy sosem jártunk iskolába. És megtehetjük állami támogatás nélkül is. Ezek a nők segítség nélkül változtatták meg az életüket.” Ami sok munkát kívánt természetesen. De büszkék lettek magukra, mert hamarosan meglátszódott az erőfeszítésük eredménye: az erdők visszanőttek, és most már, amikor egy fát kivágtak, kettőt ültettek helyette. És a gyerekek megint azt ették, amit a család a földeken megtermelt… “A közös munka összekovácsolta a nőket, olyan eggyé váltak, mint a fák, amelyek végül erdőt alkotnak a domboldalon.”

Amikor a férfiak látták, hogy mire képes a feleségük, a nővérük, az anyjuk, a lányuk, csodálták őket és csatlakoztak hozzájuk.

Az iskolában minden gyerek kapott egy facsemetét és mindenkit megtanított a saját fája gondozására és nevelésére. A katonáknak ugyanígy: “Fegyverrel véditek a hazát! De mit őriztek? Hiszen a szél és a víz elhordja az egész országot! Ha a jobb kezetekben fegyvert tartotok, a bal kezetekben legyen egy kis fa!”

Amikor a föld meztelen, védtelenné válik és segítségért kiált – magyarázza Wangari. – Ilyen a természete. Könyörög, hogy öltöztessük föl. Rá kell adni a zöld ruháját!’

1977 óta 51 millió fát ültettek Wangari Maathai mozgalmának köszönhetően Kenyában.

A könyvet Claire A. Nivola írta és rajzolta, Mama Miti,a fák anyja címmel. Az Amnesty International támogatásával, mert Wangari Maathai példaértékű tanúbizonyságát tette az emberi jogokért való kiállás erejének. “Ez az erő egyesíti az Amensty International-t, a Nobel-békedíj 1977-es díjazottját, és mindazokat, akik a világ bármely pontján védelmezik ugyanezen jogokat.”

Minden elültetett fa a béke egy-egy reménye.” Wangari Maathai

És ez nem mese.

Nem lehet, hogy ilyen “egyszerű” a jövőnk megoldása? Ahelyett, hogy tehetetlenül nézzük saját pusztulásunkat, ültessünk fákat (és persze ne vegyünk műanyagot, együnk helyi termékeket, idénygyümölcsöt, komposztáljunk, teremtsük újra a kisközösségeket, stb)!

A gyerekeimet lenyűgözi a könyv is, a témája is. Fákat rajzolnak. És növényeket ültetnek a picike balkonunkra.

De van egy mese is, ami egészen hasonló, A Gaya et le petit désert (Gaya és a kicsi sivatag), de arról a következő bejegyzésben írok.

Az eredeti kiadás: Clarie A. Nivola: Planting the trees of Kenya, Farrar, Straus and Giroux, LLC, New York, 2008.

A francia: Mama Miti, la mère des arbres, Le Sorbier 2008.