Amikor a nyár közepén találtunk egy megfelelő lakást, amit ki is vettünk, akkor következhetett csak a gyerekek beíratása az iskolába, óvodába. Ezek ugyanis nem választhatóak, a lakhely szerintibe osztja be őket az önkormányzat, és oda kötelesek is felvenni őket. Szóval nagy válogatást és utánajárást nem igényelt, és ezen felül az is jó benne, hogy biztosan ez a legközelebbi, szóval egy rövid sétával, vagy pár perc biciklizéssel ott vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy nem kell feltétlen kísérgetni őket, ha úgy adódik, simán el tudnak menni egyedül (az óvodás is menne, de őt meg mi nem engedjük.), ami a régi (autóba ülünk – hajtunk a suliba – dugóban állunk – parkolóhelyet keresünk – esetleg találunk – sokat fizetünk érte – visszafele ugyanez) életmódunk után a megváltás!

Bendinek egy tanítónénije van, aki olyan, mint John Lennon és Yoko Ono egy személyben (a szemüvege a Johné, a haja és a jellege meg Yokoé, értelemszerűen). Tehát jó fej. Bendinek legalábbis nagyon megfelel, úgy látom, ez a fontos. Azt mondja, hogy ha a gyerek otthon negyed óránál többet tölt el tanulással, akkor szóljunk neki, az ő nevében, hogy valamit rosszul csinál, máshogy kell megszerveznie magát az iskolában, mert otthon nem szabad tanulni! Csak olvasni… Szerinte, ha otthon tanul sokat, akkor nyilván az órán meg majd unatkozik, és ezért máshogy foglalja el magát (értsd: rosszalkodik?), szóval otthon ne üljön a füzetei fölött! Kisregényeket olvasnak együtt (és otthon folytatják), egyiket a másik után. “Olvasni nagyjából egy év alatt meg lehet tanulni, de franciául írni kb. 15 év, mire egész jól megy, úgyhogy negyedik osztályban nem kell emiatt izgulni.”- mondja, de én eddig sem izgultam (emiatt sem).

Nincsenek tantárgyak, és nincsenek tankönyvek sem. (Nyilván vannak tantárgyak, csak nincs így kimondva.) Ezért órarend sincs. Persze, nagyjából a miheztartás végett neki van valamiféle terve, hogy mikor melyik tárggyal foglalkoznak, de amikor az egyik szülő rákérdez az órarendre, neki is meg kell néznie, hogy válaszolni tudjon a kérdésre. Hozzá is teszi, hogy „nagyjából így”. A lényeg, hogy fél 9-re menjen a gyerek, aztán 11:50-kor mehet haza, és aztán 14 órára jöjjön vissza, és 15:45-ig még maradjon.. hogy ezen belül mit csinálnak, az az ő dolguk.. Van ellenben “zöld füzet”, “piros füzet”, “éjszakai füzet”, “nappali füzet”, sőt még “sárga füzet” is.

Tornaóra kétszer van egy héten, ez azért kiderült, de ezen belül mennek majd kajakozni (mert Strasbourgban sok a csatorna, hátha jól jön ez a tudás :-), és bicikliznek (az iskolaudvaron, majd a városban), és végül kapnak biciklista-jogosítványt. (És tényleg van olyan, aki itt tanul meg biciklizni, és volt olyan szülő is, aki bevallotta, ő sem tud, miközben a többség biciklivel jár iskolába…).

Egyébként ez egy “befogadó” iskola (de mi nem ezért járunk ide, hiszen a mi gyerekeink francia állampolgárok éppenséggel, hanem a lakhelyünk miatt). Évente érkeznek különböző helyekről háborús és egyéb menekült gyerekek. Eliza, Bendi és Sarolt osztályában is vannak, úgy kerülnek ide akár, hogy franciául sem tudnak. Bendi tanító nénije pl. úgy reagált az idén erre (lehet, hogy minden évben így csinálja, nem tudom), hogy az osztályában lévő minden különböző nyelvből (14 van, ha jól emlékszem) begyűjtötte, hogyan mondják, hogy “jó napot”, meg hogy “köszönöm”. Összefűzték, megzenésítették (vagy egy létező dallamra vitték rá, nem tudom, nekem nem ismerős ez a dallam), és ez lett úgymond az osztálysláger (nem szívesen használom az induló szót). Minden gyerek tudja, hogy melyik része milyen nyelven van (és ő a magyarral nem számít különösen egzotikusnak).  

Van kórus, ezen belül zenei nevelés, heti egyszer, ami a mi korábbi ének-zenei iskolánkhoz mérten semmi, de azért örülök, hogy erről sem kellett mégsem lemondanunk. Továbbá részt vesznek valamilyen színházi nevelési programban, ezért majd többször mennek színházba.
És van egy féllábú, ezért kerekesszékes kisfiú az osztályban, heti beosztásban kettesével vannak mellé kirendelve az osztálytársak, hogy eltolják mindenhova, ahova kell (a tornaórán is részt vesz!). Amikor Bendi van soron, mindig azt mondja, “bárcsak ennek a hétnek ne lenne vééégee!”, mert vele (csak vele) beszállhatnak a liftbe, és mert ralliznak vele a folyosókon, mindannyiuk örömére. És az udvaron a szünetben egylábas futóversenyt rendeznek…

(“Mind különbözőek vagyunk” szerepel az ajtó melletti rajzon.)

Elizának két tanító bácsija van, az egyik az a csinos fiatal, akin Sarolttal osztozik, de a másik sem elhanyagolandó (csak idősebb :-). A szülői értekezleten (is) képregényes pólóban van, és mindkét fülében karika (az egyikben talán több is, és ezek hétköznap is megvannak, nem a szülők tiszteletére). A legfontosabb közlendője, hogy a hobbija (és a mestersége is a tanítás mellett) a fotózás, úgyhogy az év végére a gyerekeink legalább olyan profi fotósok lesznek, mint ő… Az, hogy ő tényleg profi, ebből a kis sorozatából is látható.

Órarendet tőle sem hallunk (mert nincs), tantárgyak és tankönyvek sincsenek (bár, ő az idén megvetetett az iskolával egy geometria munkafüzetet, nézzük el neki, lustaságból ad ilyet a gyerekek kezébe..), és itt tűnik föl nekem, hogy tanári asztal sincs! Tényleg nincs katedra, visszagondolok, hogy Bendiéknél sem volt. Ellenben van egy kényelmes fotelszerű antik karosszék, a “könyvtár” részen (az osztálynak az a sarka, ahol az olvasnivaló könyvek vannak). Sárga, meg zöld meg piros füzete Elizának is van, és nem kapnak fénymásolatot (“a hivatalos verzióm az, hogy mentsük meg az erdőket, de valójában ragaszkodom hozzá, hogy kézzel írjanak”) ezen felül egy vékonyka kisregény még a “tananyag”, már a másodikat olvassák a “félelem” témában. Ez az első “projekt” témája: körüljárják a “mitől félek/ mitől nem félek” dolgot. (Jobbat nem is találhatott volna ki az idén, Elizának épp jól jön.)

@franckhorand

@franckhorand

Mivel a tanító bácsi ilyen fotós-filmes (és képregényrajongó is), az osztály részt vesz “A mozi és az iskola” nevű programban, ezért majd többször mennek moziba év közben. De ő nem viszi a gyerekeket korcsolyázni, ne haragudjunk, “mert az veszélyes, mindig történik valami baleset, én ezt nem bírom” (a mozi nyilván veszélytelenebb), ellenben természetiskolába elviszi az osztályt, “de szeretnék kicsit messzebbre menni a Vogézeknél” (a szülők fölnevetnek e ponton a szülői értekezleten, már nem először), ezért júniusban az Atlanti Óceán partjára viszi őket egy hétre, a témája az őskor, olyan helyre mennek, ahol mindenféle ősember-tevékenységet kipróbálhatnak (pattintanak maguknak majd dárdahegyet, hogy leöljék a mamutot, nem tudom…).

De egyébként is nagyon laza. Na, és ő az egyetlen amúgy, aki autóval jár valahonnan vidékről, és mivel itt is alig találni parkolóhelyet, rendszeresen rossz helyen parkol. És? – Hát, kiteszi a telefonszámát, hogy “kérem, hívjon, ha útban vagyok”. És van, amikor óra közben telefonálnak, és ő kimegy, hogy arrébbálljon? – Persze! – És azalatt ti mit csináltok? – Ugyanazt, amit addig: kijelöl két felelőst, aki felügyeli az osztályt, és kész… Hm.. laza… És humora is van, egyik aranyköpése például, hogy “A gyerek semmire se jó, csak arra, hogy iskolába járjon, rosszalkodjon, meg hogy mindent megegyen otthon.” (Eliza szabad fordításában, remélem, a lényeget azért szó szerint átadta ezzel.) Nekünk bejön. 

Délben mind a hárman (az óvodás is) hazajönnek, szóval: fél 9-re megyünk, délben jövünk.. Ilyenkor mindenki elmegy, az igazgatóbácsi(k) bezárják utánunk az épületet (ja! nincsen portás és porta sem) velünk egyidőben pattannak a biciklijükre (az iskolaigazgató amolyan sokgyerekes kocsival biciklizik, és 2 óra előtt száguld ő is vissza, hogy kizárja nekünk (a gyerekeknek) az ajtót… Minden beengedésnél és kiengedésnél ott áll az ajtóban, fogadja és kiengedi a gyerekeket, személyesen.

Ez az írásom részben megjelent korábban itt.