Költözünk… Tahitire (utolsó hetek)

Nézzétek, ezek itt életünk kabaré-részletei (ha érdekel valakit, de biztos hosszú lesz). Az első nem újdonság, már többször lett volna apropója, hogy elmeséljem, aztán mindig meggyőztem magam, hogy á, nem röhögtetem ki magunkat, de most, hogy még ezt is túlszárnyaltuk, hát jó, a kettőt együtt már elmondom. Szóval, még biztosan emlékeztek rá (pláne, hogy nem először emlegetem föl), hogy két éve ilyenkor, mielőtt ideköltöztünk volna augusztusban, Strasbourgba, a holmink nagy részén még Budapesten túladtunk. Arra persze már nem kell emlékeznetek (csak annak, aki megvette), hogy az ágyunkat is eladtuk. Így aztán, amikor megjöttünk, egy ideig nem volt ágyunk. Azt már nem is mondom, hogyan aludtunk mindaddig, míg néhány hónap után lett, az már mindegy is…

Lényeg, hogy valamikor októberben kaptunk egy galériaágyat (kétszemélyes, felnőtt, komolyan, ilyen is van, én nem is tudtam azelőtt), ingyen adták, már ez gyanús lehetett volna, az is volt, dehát mi nem vagyunk válogatósak, gondoltuk, jó lesz az! Eleinte jókat nevetégéltünk, amikor este fölmásztunk a létrán: ha-ha, hogy megfiatalodtunk (pedig dehogy! csak az illúzió volt meg), vajon mi jön majd az ötvenes éveinkben, ha a negyvenesek ilyen “visszatérés a kamaszkorba”? (Ezt majd meglátjuk, reméljük.) És szépen berendeztünk alatta egy kis olvasósarkot, asztalnak meg széknek jók voltak azok a könyvekkel teli banános-kartonok, amelykből már nem volt hova kirakni a könyveket, mert polc sem volt elegendő, meg a ruháim állványa is jól elfért pont alatta (mivel szekrényem sincs, ilyen fedetlenül lógnak a ruháim egy olyan gurulós állványon, tudjátok…).

Nade. Aztán már nem nevetgéltünk annyira, csak kicsit, amikor éjjel valamelyikünk lemászott (előbb átküzdve esetleg magát a másikon) mondjuk… pisilni (előfordul, igen, nem rendszeresen, de esetleg előfordul néha hajnaltájt). A másik (ha nem attól, hogy keresztülmásztak rajta), tuti felébredt és tengeribegetséget kapott az ágy kilengéséből kifolyólag… (egyéb mozgással járó (ágy-)tevékenységről ne is beszéljünk, khm, khm, na jó, hát egymás közt vagyunk…). Mert persze, az ilyen jellegű ágyat három helyen rögzíteni kell a falba, hogy ne legyen kilengése, csak nálunk nem azonnal történnek meg az ilyen (hasznos és fontos) dolgok. Szóval csak amikor tényleg meguntuk az állandó tengeribetegséget, akkor léptünk az ügy érdekében.

De attól még – mivel a megfiatalodás illúziója is hamar elmúlt – az éjszakai fel- és lemászás, pláne félálomban, továbbra sem lett a kedvencünk, ráadásul küzdöttük amúgy is a helyhiánnyal, ezért hirtelen jobb ötletünk támadt: A galéria jó lesz rakodótérnek (tényleg elnyelt mindent, amit minden normális ember a padláson, pincében, kamrában, hétvégi házban, nagyszülőknél, mit tudom én, hol tart, bárhol, ami nekünk nincs), mi meg lejövünk aludni, úgy, hogy a matracot rátesszük a sok-sok könyvekkel teli (egyforma méretű és magasságú) műanyag SPAR-os zöldségesládára, amelyekkel költöztünk (vagy 60 ilyen ládát hoztunk el a Törökvész és Kapi út kereszteződésében lévő SPAR-ból), azokat a könyveket sem volt már hova kirakni, és – mondtuk akkor – úgysem kellenek azok a könyvek naponta, jól ellesznek a matrac alatt. Így is lett, amint látjátok.

Na, hát ez volt aztán a remek dolog, ettől nem csak hogy a megfiatalodás illúziója volt meg, hanem a bölcsességé is: könyveken aludtunk! Ráadásul, emlékeztek még, amikor a kreatív írás műhelyre jártam a kedves szomszédomhoz, ezzel vettem le a lábáról az egyik írótársamat (mivel beleírtam a sztoriba, ami a feladat volt)…Természetesen, innentől kezdve minden nap kellett azokból a könyvekből valamelyik, amelyek a rém nehéz matrac alatt laposodtak, és hát a ruháim egy részéhez csak az ágyra mászás árán fértem hozzá (érdekes, így az is kiderült, hogy tulajdonképpen az ember a ruhái felével is jól megvan, a többi csak porosodik).

Hát, így vagyunk kérem máig, nem tesz semmit,és még ennél jobbat is tudunk, most kiderült: Úgy adódott, hogy a minap (az íróasztalból átalakított) étkezőasztalunknak csak a lábait vette meg valaki, a lapja nem kellett neki (igen, ilyen is van, kérem…). Nem mintha nem lenne még két másik asztal a lakásban (egy igazi étkező, amit egy barátnőmtől vettem még Budapesten, amikor ők költöztek, meg egy másik is, amit már itt kaptunk, a nappaliba került íróasztalnak), de nálunk az a megoldás született, hogy ilyen Umzugskartonokat teszünk a lap alá. Hmmm… Ha gyerekkorotokban veletek is előfordult, hogy nagyobb vendéség esetén titeket ültettek a lábhoz, akkor gondolom fel tudjátok idézni az érzést… Csak ez hatványozottabban olyan érzés. Mivel sokkal szélesebbre kell szétteni a lábat… Ellenben teljesen demokratikus: mindannyiunknak, nem csak egyeseknek!

Egyéb előnyei: mindenki egyenes háttal ül az asztalnál, ilyen lábaknál nem lehet görnyedni (megfigyeltem, de nem tudom a magyarázatot rá). Továbbá, a nyilak mutatják, hol található a tányér… arra az esetre, ha valaki nem találná a sajátját… Aztán: mostanra már mindenkibe bevésődött az Umzugskarton szó, ebből az Umzug mint költözés, ezt már sosem fogják elfeljeteni (és ez bizony fontos szó a mi családunkban, németül is jó tudni.) És még abban is reménykedem ezeken felül, hogy egyszer mindez megihleti valamelyik gyerekemet egy amolyan Szeleburdi család vagy A szüleim, a bátyáim és más futóbolondok a családomból – típusú regény vagy forgatókönyv írására. De legalább egy amolyan Pat és Mat (nálunk: A je to..!) – sorozat készítésére.

Lábjegyzet : szóljatok, ha tudtok még más ilyen őrülteket. Hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül.

#házikabarénk#amicsaládunk#ésegyébfutóbolondok