Csak ahogy leültem tegnap arra az utolsó sámlira (mielőtt azt is, és a maradék kavicsot is lehordtam) a teljesen üres lakásban, azaz az autóülések, téli gumik és egyéb autótartozékokkal megtöltött nappaliban, épp csak egy négyórai ebéd(helyetti) szendvicset megenni, kinéztem szembe a teraszon (na, akkor még azt a fotót is megkeresem, az is elég snassz, pont illeni fog ide), aztán a hátam mögé, a gyerekszobába (amelyenek ablakából ugye szintén a gesztenyefára látni, meg az íróm ablakára), aztán ránéztem ezekre az ülésekre, ja, mert az autót is eladtuk a héten, a zsidó szomszédaink közül az egyiknek, nem azoknak, akiket szombatnapon rendszeresen megmentettem, és akiknek hat fiuk van,hanem a földszintieknek, akiknek hat lányuk,és vagy 36 unokájuk, nem tudom, pontosan mennyi, mert már mind a hat férjnél van, de csak négy él Strasbourgan, egy Izraelben, egy meg New Yorkban,szóval az öreg szülők vették meg az egyik lányuknak,csak péntek előtt nem “tudják” átvenni, mert most kedd óta gyászolnak a Jeruzsálemi templom lerombolása végett, és ezalatt nem vehetnek át semmi “örömteli” dolgot. Ezért, majd pénteken reggel tudjuk csak megtenni az adás-vételt, így aztán mi nem a péntek reggeli vonattal indulunk a világ másik végére, csak a délivel.. (Hiányozni fognak, de remélem, a polinézeknek is vannak különös szokásaik, szabályaik, hitük, törvényeik…)
Szóval megakadt ezeken a tartozékokon a szemem (miután a balkonomban és az onnan látszó dolgokban még egyszer utoljára kigyönyörködtem megam), és akkor -két falat közt – az jutott eszembe, hogy:
hát, ez pont az én öt gyerekem (na jó, az öt gyerekem helye),a két ülésmagasító, meg a babaülés,mennyit veszekedtek ezeken az üléseken, Saci nem akart a magáéba beülni, mert az Eliza királylányos magasítójába akart ülni, csakhogy az Eliza nem ülhetett az övébe, ezen minden délután, amikor jöttünk az oviból, összevesztek,hogy utáltam, persze, most is összevesznek a biciklin, mert Saci az Eliza rózsaszín biciklijét akarja tekerni, nem a sajátját, úgyhogy Eliza már le is mondott róla…szóval a veszekedésekről nem az autó tehet,és akkor elgondolkodtam – miközben a falat majdnem megakadt a torkomon, – hogy ez az autó mennyit szolgált engem… korábban… volt időszak, amikor úgy éreztem, az az életterem…mennyi hangoskönyvet hallgattunk kattogásig benne, mennyi zenét, milyen kórus szólt hátulról mondjuk a Feri fenekére, na, mennyien utaztatok velem benne?
És mi mindent szállítottam benne, pl azoknak a bútoroknak is a nagy részét, amik maradtak, biciklit, sőt! kutyát, meg annyi minden mást,és aztán hogy haragudtam végül szegény autóra, pedig nem rá, hanem az éltemódra, amivel együtt járt, hogy én egész nap benne ülök… és milyen boldog voltam az utóbbi két évben, hogy rá se kellett néznem, bele se kellett ülnöm sohase, és most úgy megsajnáltam, mert nem ő tehetett róla… Visszagondoltam arra az életmódra, amit nem szeretnék újra élni: lakni egy olyan helyen, ahonnan mindenért autóba kell ülni, behajtani a mélygarázsba, telerakni az autó hátulját a nagyáruházban összevásárolt holmival, majd telerakni az innen-onnan összeszedett gyerekekkel, akik utálnak beleülni, mert vagy: megfőnek benne, vagy: nem férnek el egymástól, vagy: a Saci ordít, mert nem ülhet a rózsaszín székbe, vagy: nem bírnak kiegyezni, mit hallgassanak, és még számtalan hasolnó apróság… Pedig szegény autó, csak megtette, amit elvártam tőle. Mindig.
Hát, akkor ez most egy amolyan elbocsájtó szép üzenet az autómhoz, ha-ha, amelytől örömmel válok meg, különösen, hogy jó helyre kerül, továbbra is gyerekeket fog szállítani, kipás, imasálas kisfiúkat, szép ruhás lányokat,és most eldöntöttem, hogy nem is lesz már autóm sosem, eszemben sincs… Olyan lehet ez, mint a kutyások, akiknek nem is kell már soha másik kutya… Na jó. Majd meglátjuk. Autót még esetleg,de azt az életmódot nem kérem vissza… akkor meg minek? Hát, majd meglájtuk… Most mi jön… Ami jön, azt fogjuk szeretni.(Keresek még valami egyéb fotót is, mert ezek így rémesek, bocs, tényleg.)
(Update: na, akkor egy “rendesebb” fotó is, illusztrálandó a nem autós életmód előnyeit: biciklik a háttérben, az örök strasbourgi szél kócolja a hajat, és zörgeti a kapszulás fülbevalókat, és bármikor meg lehet állni és leülni a folyóparton pl… Remélem, ezzel azért kicsit emeltem a színvonalat. Az volt a szándékom:)
“Költözünk…Tahitire (utolsó nap)” bejegyzéshez 1 hozzászólás