Mostantól nincs több óvodás gyerekem, az utolsó is beiskolázódott (uh… de rosszul hangzik ez így),
szóval ez az én legkisebbem,
ez a kis édes, drága, fogatlan banya, ma elsős lett az Arue-i Tamahana Általán Iskolában (uh… ez is rosszul hangzik?! ),
szóval megkezdte iskoláit Francia Polinéziában, Tahiti szigetén,
és most nem is tudom eldönteni, ennél nagyobb mutatvány volt-e, ahogy megszületett, vagy ezzel még azt is túlszárnyalta,

mert elkezdte az óvodát 4 évesen, Budapesten,

majd folytatta Strasbourgban, és most

első osztályos lett Tahitin,

de az biztos, hogy ez a csöppnyi (alig 16 kilós) kislány, akinek a halállal is meg kellett küzdenie az életéért,
és nekem az az érzésem, hogy nagyon is tud róla,
annak ez,
egy iskolakezdés,
egy teljesen idegen helyen,
egy teljesen idegen országban,
egy teljesen idegen kontinensen,
egy átmeneti, teljesen idegen lakásból indulva,
nem nagy kihívás.
Ő kérem,
– amikor életében először látja az osztálytermet,
az abban ülő összes kisgyereket,
a tanítónénit (és nem csak ő, az anyja is először látja mindezeket),
akkor ő, kérem, simán besétál a haaatalmas Jégvarázsos iskolatáskával a hátán (azt még Strasbourgban választotta magának, én meg szó nélkül megvettem, azért nyeltem néhányat, de ezen nem múlik),
leül egy padpa,
(miközben láttunk helyi gyerekeket anyukájuk karjában sírni),
visszainteget azért az ajtóba, mert itt sincs semmi tanévnyitó igazgatói szöveg meg tornatermi gyülekező, ahol még együtt lehetünk, sem az osztályban együttlevés, semmi, mindenki megtalálja a kifüggesztett névsor alapján a termét, és oda ez a kicsi lány – szülője nélkül! – besétál, szóval visszainteget, de azt is csak bekiabálásra (Bendiére!),
nem jártunk fogadóórán, nem néztünk meg x különböző iskolát, nem törtük a fejünket a helyes választáson,
ez van, ide megy, tegnapelőtt még nem tudta, ma már igen, be is ment.
És amikor tegnap este az apja bánatosan megkövette, hogy ne haragudjon, amiért ilyen nagy napon nem tudja majd őt elkisérni, mert neki is dolga van ugyanabban az időben, ez a kislány könnyedén és vidáman azt felelte: “Semmi baj, anyu is jó lesz, hiszen anyu sem egy mostoha!” 

Aztán ma kiderült, hogy mintha mégis, mert hát milyen anya az olyan, aki nem csomagol a gyerekének tízórait?!
Hát nem tudhattam, hogy kell-e vagy kapnak, sőt, mivel szerdán fél 12-kor végeznek, azt is gondolhattam, hogy azalatt nem is tízóraiznak, de az mivel magyarázható vajon, hogy Elizának csomagoltam, neki meg nem?!
De amikor ettől teljesen összetörnék, azt mondja, az édes-drága, kicsike fogatlan banyám, hogy “nem baj, anyu, így legalább valaki megosztotta velem a tízóraiját, és az csokis keksz volt, amit te úgysem csomagolsz soha… Azért nem vagy így sem mostoha…”

Hát, azért most eltűnődöm, hol a fejem, ha nem a szívem mostoha tényleg, és hogy ezek a lányok boldogulnak egy ilyen anyával is, amilyen jutott nekik, még a világ másik végén is, mert a másiknak sem lehet könnyű, már harmadszor kezdi újra az ismerkedést, a barátkozást, a hozzászokást,
olyan nehéz lehet, annyira nehéz,
és ha nekik csak negyed annyira szorult ma össze a szívük, mint amennyire nekem,
akkor is mindkettő egy igazi (egyik fogatlan) Jedi Lovag!

Az anyjuk meg.. hát, az anyjuknak még gyakorolni kell ezt a dolgot… mármint a “rendes” anyaságot…