Még az utazásunkhoz visszatérve – az első itteni benyomásokról majd később -, azért ez egészen döbbenetes, nem?, hogy nagyjából 2×10 óra utazással eljuthatunk a világ másik felére… egészen érthetetlen és felfoghatatalan… amikor elindulsz, akkor összeszorul a szíved (gyomrod), és amikor megérkezel, akkor meg elönt egyfajta eufória…
Mint a szülésnél (bocs): amikor elkezdődik, elkap kissé (vagy nagyon) a pánik, amikor vége, akkor elönt az eufória (ami eltart egy pár napig, aztán jönnek a “nehéz” hétköznapok, ez is hasonló).
szoktuk is mondani, hogy aki azt (a szülést) egyszer végigcsinálta, már mindenhez erőt érez magában, és van is honnan merítenie…
És ez így is van. Fogalmam sincs, a férfiak hogy csinálják, miből merítenek erőt, de én valóban legtöbbet a szüléseimből.

Mindenesetre, ez az utazás: na, ez volt aztán igazán a mi “vissza a jövőbe”-nk, még csak egy időutazó autó sem kellett hozzá (csak egy repülőgép), tényleg visszautaztunk a jövőnkbe… ez lesz a következő két (vagy négy) évben a jövőnk. De hova tűnt az a 12 óra, ami közben “elveszett”? Próbálom elképzelni, mi történik: ugye a repülőgép halad a célja felé, a célja meg a Föld forgása miatt forog el előle (ez visszafele jobb lesz, mert akkor meg jön feléje, szóval nem távolodik, hanem közeledik), ezt majd egyszer egy matematikus elme nekem képletben elmagyarázhatja, hogy ez hogy van: ha a Föld ennyivel forog, a repülő meg ennyivel megy, akkor hogy jön ki ez az utazási idő… Most annyira sem forog az agyam, hogy ebbe rendesen bele tudjak gondolni…

Szóval most pont 12 órányira vagyunk egymástól, most, hogy bekapocsoltam a számítógépem, itt látom a tálcán, hogy 19:54 van – nálatok – miközben mi most reggeliztünk, és 7: 54 van – , ti fél nappal előrébb vagytok mindig, így lehetett, hogy augusztus elsejét kétszer töltöttük le az idén, mert mindig ugyanaznap, augusztus 1-én, amikor délben indultunk Párizsból, 22 óra repülés után, még éjfél előtt 1 perccel, Tahitin, Papeeteben ágyba is kerültünk. 

Szóval ijesztő is, meg euforikus is, mondom ezt még mindig az utazásra (de az itteni életre is érvényes, de ezt majd máskor mondom), mégis elég könnyen ment, mert nekünk olyan barátaink vannak!

Őszintén: nem is tudom, hogy sikerült benneteket begyűjteni, de így minden más (könnyű, jó, vidám, felszabadító) volt: az, ahogy végigkísértétek az utunk, és az elejétől a végéig, talán nem is tudjátok, de most mondom: borzasztó sokat segített (nekem).
Ez pedig pont olyan, mint amikor a Sarolt megszületett. A rákövetekző hónapok minden borzalmas kínja veletek volt átvészelhető. És – bár ez az utazás és életmódváltás az akkori érzéseimhez közel sem hasonlítható, de mégis: nyomokban megvan ugyanaz a gyomorgörcs -, nekem, aki – mielőtt az öt gyerekemet szültem volna, és az ötödikkel úgy jártam volna, ahogy – rettentő aggodalmas, parázós, félszeg és mindentől – pláne a repülőgéptől! – tartózkodó voltam – , az ilyen helyzetekben – ami félelmetes, szorongató, ijesztő, és ismeretlen kimenetelű, – most már azt mondom magamnak: eltelik ez is… Egyszer majd erre is úgy gondolunk vissza, mint az életünk egy elmúlt időszakára, emlék lesz egyszer… ettől könnyebb lesz máris. Hát, most akkor kiderültek az én kapaszkodóim: a szüléseim, és a koraszülésem még inkább…

De visszatérve rátok:
volt, aki azt írta közben, hogy az írásaim abban segítenek neki, hogy újrahuzalozza az életét…
más meg azt, hogy “mostantól Polinézia lesz gazdagabb veletek, de visszavárunk benneteket!”
és még annyi mindent, annyi sokan, köszönöm!
És képzeljétek, olyan is van, aki valamilyen applikációval az egész utazásunkat követte, előbb tudta, mikor áll be a gépünk, mint mi, tudta, épp hány méter magasan szállunk, mikor ékeztünk ,hogyan ereszkedünk, amikor a pislákoló , repülőgép üzemmódú net engedte, ilyen üzenetek jöttek tőle: “Egy bal kanyar, és máris ott vagytok” ( ez még Vancouverben), vagy a reptéri késésnél ilyenekkel szórakoztatott: “Csak lazíts! Egyszer 3 napot ültem a Kaukázusban a reptéren köd miatt“. vagy: “Egyszer meg 4 órát ültem a gépben indulás előtt Moszkvában, mielőtt indult Tokioba.. mindig lefagyott a jégoldás után”. Ezeken ott a párizsi reptéren szobabicikli javítás közben is jókat nevettünk. Aztán: “Jó utat! 10 óra múlva “találkozunk”, bár beszállásnak még nincs nyoma…” vagy: “nincs hívójeles nagygép.” Aztán: “Megjöttetek? Nagyon vártalak már benneteket!” ez a Vancouveri rövid kiszálláskor jött. Szóval úgy elterelte a figyelmemet ezzel a tőle jövő figyelemmel mindenről, ami aggaszthatott volna, és olyan jólesett mindannyiótok figyelme még emellett, hogy így öröm volt az utazás!
Hozzáteszem még, hogy amikor megérkeztünk, még a kifutópályán guruló gépen, ahogy visszetért a net, megjött az üzenet is rögtön a mi privát személyes utaskísérőnktől, hogy : “Hát!… Isten hozott Benneteket! Boldog új életet!
Bevallom, megtelt a szemem könnyel: nyilván attól, hogy leszálltunk (megszültem), hogy megjöttünk (itt a kisbaba a kezemben), és attól, hogy így kisértétek végig utunkat (a bába velem volt).

Szóval, miután ki-ki végignézett x számú mesét, filmet (én csak a Jokert, na, azt pont nem kellett volna!) az óriási választékból, miután végigettük a rengeteg előrecsomagolt ételt (hát, a repülős kaja nem valami környezetbarát, ezen még dolgozniuk kell), mialatt a Sarolt pár órán keresztül lapította a mellkasom, lehelte bele az édes-savanyú nyálas lehelletét a képembe, miközben a szám meg a gyönyörű hajával volt tele, szóval aludtunk is (ő kényelmesen, én kevésbé), és miután átvészeltünk néhány “kellemes” turbulenciát, meg is érkeztünk…
Egy olyan világba, ahol virág- és kagylófüzéres, pareót viselő, hosszú hajú nők és tetkós férfiak vártak gitár-ukulele-és cajon-zenével, énekszóval a teljesen nyitott reptéren! Igen, igen, pont úgy, mint a hajós-kosztümös filmekben a szigeten kikötő tengerészeket! Na, nem minket vártak így (nekem nem is hiányzott, az én utaskísérőm távoli köszöntése épp többet jelentett) de attól még minket is ez fogadott.
Összefoglalva:
imádom a buborékom, akik ti vagytok nekem, 12 órányi távolságból is… látjátok, ezért sem olyan nehéz változtatni, elmenni, hiszen eddig is bármennyit változtattam, ti maradtatok nekem, sőt annál inkább…
amint utánanézek, ki találta föl az internetet, onnantól kezdve esti (vagy reggeli) imáimba foglalom a nevét (igyekszem mielőbb kideríteni)
– regényt írhatnék a veletek váltott chat-üzenetekből, egészen komolyan! Olyan levelezésem van a messengeren, skype-on, hogy ha csak ezt átvenném egy az egyben egy kötetbe, letehetetlen regény lenne belőle…! Csak hát sok-sok tásszerzővel, és már nem lenne újdonság ez sem: regény is van, zeneszám is (majd ezt is megmutatom egyszer, imádom), chat-üzenetek szövegéből.

Most azért mindezt kiheverjük, próbáljuk megtalálni a kapaszkodóinkat, majd erről is írok, most ez kívánkozott ki, mert az én kedves utaskísérőm (és úgy látszik most már lelkem ápolója) ma reggel (- azaz nálatok ma este) ezt az üzenetet küldte:
Na, ébresztő! 2 napja várjuk a híreket rólatok!
…sokan…”
Tényleg?

Na, ugye, kiadhatnám a levelezésem?