Osztálytalálkozót tartani (és arra elmenni) borzasztó jó. (Szervezni talán kevésbé, de azt én sosem csináltam, arról a szervezők tudnának beszámolni.)

Ha egy mód van rá, kár kihagyni.

A volt osztályom az egyedüli olyan embercsoport a világon, amelynek tagjai… a volt osztályom tagjai.

Ebben minden benne van. Itt akár abba is hagyhatnám, nyilván mindenki érti, elég a volt osztályára gondolnia.

Na, de mivel muszáj, kifejtem bővebben:

Hihetetlen, hogy így, ennyi év után is mindenki ugyanaz. Tényleg ugyanaz. Azon kívül, hogy az akkori fiúk meglett  – és milyen jóvágású! –  férfiak lettek egytől-egyig, az egykori lányok meg micsoda nők, hát, egyébként mindenki a régi önmaga. Bizonyára nem is lehet ez másképp…

És ettől olyan az egész, mint egy időutazás:

látom magunkat akkoriban és most, valamiféle kettős látással, ami szórakoztató, megható és meghökkentő is egyben.

Itt van az osztály tréfamestere például, most is ugyanolyan jól megy neki ez a szerep, csak most a gyerekeiről beszél olyan ízesen-viccesen, mint rég a bármiről, és most is mindannyiunkat megnevettet. Pont, mintha az osztályban lennének két óra közt a szünetben, csak mondom: most a gyerekeiről beszél (átható szeretettel a vicces hangnemmel együtt), ami azért mindjárt más…

(És röhögni is csak velük lehet így (magunkon vagy egymáson is akár): a régi poénok ugyanúgy hatnak, pláne, hogy mind ugyanabból a szájból hangzik el, mint akkoriban.)

egy másik meg, – akivel kapcsolatban aggódtam erősen a gimis időkben, amikor egészben tömte a szájába a narancsot (de legalább meghámozta! ), hogy sosem lesz így felesége, – minden második (vagy első) mondatában szerepelteti a „feleségem”-et, ami annyira szép, – már-már elszomorodom, hogy nem én lettem az a szerencsés -, közben meg vicces is, mert pont, mint a Columbo, (meg a felesége), de történetesen az övét épp ismerem, szóval tényleg van (nem úgy, mint a Columbóé? ).

egy meg – aki éppenséggel szépen nevén nevezi a feleségét, amikor beszél róla – az örök „jófiú”: kedves, segítőkész, megbízható, figyelmes, mint amilyen már kisgyereknek, aztán gimnazistaként is volt. Ahogy felnőtt, a felsorolt jótulajdonságai csak nőttek vele együtt. (Egy baja van csak, a vért, na azt nem bírja…)

és itt van az örök gyerek is! gondtalanul, szabadon és vidáman, hát, rajta aztán tényleg nem fog(ott) az idő vasfoga (még?), hirtelen én is gimisnek érzem magam mellette, lehetetlen, hogy ennyire „úgy” lehet maradni!

 

Nézelődöm tovább figyelmesen: klikkesedtünk akkoriban (egy ilyen létszámú csoportban teljesen normális), klikkesedünk hamar most is, de ez most más: van átjárás. Persze, akivel azelőtt szorosabb volt a kapcsolat, attól könnyebb kérdezni most is. Olyan jó lenne tudni, hogy kivel mi van, igazán! Nem a felszínen. Kiderülhet vajon ennyi idő alatt? Van, akiről (sok minden, és még így is csak részben) igen, másról talán több idő alatt sem.

Hihetetlen – pedig így van, tudom, és ez az élet rendje -, hogy családfenntartók, apák, anyák, férjek, feleségek, vezetők, dolgozók, vállalkozók, gazdálkodók, tanítók… mindegyikünk élete egy-egy másik történet, hiába is próbáltuk volna akkoriban elképzelni, kivel mi lesz mostanra. De nem is próbáltuk szerintem…

 

Diplomák, munkahelyek, házasságok, válások, kapcsolatok, váltások, gyerekek, mindennapok, jeles napok, hétköznapi rutin, szóval az élet maga. Vagy annak egy része: 24 év, az érettségi óta! Engem ebből minden érdekel, és óhatatlanul összehasonlítom a saját életemmel: miben más, mit csinálunk ilyen távolból is ugyanúgy.

 

Éljük az életünket. Részben egyformán, részben különbözőképpen.

Aztán elcsöndesedni is csak velük lehet így: kinek-kinek lefut nyilván valami a fejében, talán ugyanaz mint nekem (nyilván, még akkor is csak részben ugyanaz), vagy valami egészen más:

az egykori, csírájában elfojtott, ki nem bontakozott, vagy ki sem mondott, vagy az éppen hogy megélt, de aztán gyorsan el is múlt szerelmek, elmulasztott, soha vissza nem térő lehetőségek, tartós, máig élő barátságok, közös örök emlékek: szépek, vagy akár szomorúak, és még bűntudat is…

hallgatás, mint akkoriban, feleltetés előtt, vagy dolgozatírás közben az osztályban,

most más miatt, máshogy hallgatunk el, és ez is olyan jó, ez is csak ebben a közegben ilyen, ezzel a kizárólagos és egyszer véletlenszerűen kiválasztott embercsoporttal (-csapattal, mondanám inkább szívesebben, csak olyan szóösszetétel nincs). Gondolunk arra az egyre, aki már nincs, nem azért nem jött, mert nem tudott, nem ért rá, vagy nem volt kedve…  A legutóbb még velünk volt. Felidézzük (és ezzel meg is idézzük, bárhogyan is), beszélünk róla. Jól esik, és legalább ennyi jár neki.

Határozottan azt érzem, jó velük, jó köztük lenni, és még amikor ott vagyunk együtt a jól befűtött étteremben, már akkor sajnálom, hogy mindjárt vége, hogy nincs elég időnk, vagyishogy már nincs együtt tölthető időnk úgy általában, ennél a kitüntetett alkalomnál több. Annak, hogy mi így együtt töltjük a hétköznapjaink nagy részét, annak akkor lett mindenkorra vége, amikor elhagytuk az intézményt…

Várnom kell erre a kevésre is a következő osztálytalálkozóig.