Mivel a héten elkezdődik az iskola – Thierry-nek ma volt az első napja, holnap Bendi indul, szerdán a lányok is -, épp időszerű volt, hogy ma – lakhelyről szóló igazolás birtokában – végre körbefussam (akarom mondani: körbeautózzam) a szóban forgó intézményeket, és beirassam a gyerekeket.
Szóval így: a hegy lábánál, amelynek tetején áll az a ház, ahol majd lakni fogunk, van egy collège, ezt a háznéző alkalmával kiszúrtuk. Úgyhogy ma reggel oda eltepertünk (miután Thierry-t kitettük a maga gimnáziuma előtt, hál’Istennek útba esik).
Itt is egész napos értekezletet tartottak ma, de sikerült még annak kezdete előtt beesnünk (fél 8), trappolunk át az udvaron, amerre az embercsoportot látjuk, kerülgetjük a tyúkokat, kakasokat, kiscsibéket, az embercsoport szélén állók (köztük egy gyönyörű, pareós és igazi tahiti-tetkós (az megvan nektek, ugye, a helyi tetoválás, ami gyönyörűséges, köze sincs az európai rokonához, azaz fordítva: annak őhozzá) nő, gyönyörű virággal a hajában, titkon remélem, ő lesz Bendikém osztályfőnöke) lelkes bonzsúrokkal fogadnak, mondom itt ez a gyerek (a Bendi), akit szeretnék ide beiratni, tekintve, hogy holnap tanévnyitó…
Jó, jó, azért ahhoz kell ez, meg az, jelentkeztünk-e már ilyen-olyan hivatalban, (DGEE, de úgy mondják, dézsídöző), dehogy jelentkeztünk, bár tudnám, mi az, szóval előbb oda, ha ott elintéztük, ők majd hivatalból értesítik emezeket, hogy oké, akkor majd rámcsörögnek, és visszajöhetünk beiratkozni. És “no stress, pas de panique!”, meg “panique pas!” – mert itt mindenki tegeződik, ezt még nem mondtam, a polinéz franciában nem létezik a magázó forma, de ez nem a magyar rendőrpertu, nem is az angol tegezve magázás, nem. Ez tegezés, vidáman, spontán, egyszerűen),
amúgy dehogy pánikolok, dehogy stresszelek, őszintén szólva most jól vagyok éppen, nevetgélek, és ha volna időm, eltűnődnék az életem abszurditásán, de most nincs, hátha majd később…

Szóval erre meg arra, körforgalomnál vissza, nagyáruház előtt balra, lesz építkezés, sok daru, át a hídon, aztán föl…
… valóban, nagyáruház megvan, építkezés megvan, daruk vannak, híd? na, azt nem látok, de hopp, itt egy általános iskola, ez meg a lányoknak jó lesz, és biztos azt is tudják, hogy merre van az a dézsídöző…
behajtok az udvarra…
… itt is értekezlet (és most már 9 fele járunk,) de egy csoport echte tahiti nő ácsorog az udvaron, na nem olyanok mint a Gauguin-festményeken, erre a generációra erősen rájár a rúd, na meg a (poszt)modern kor, és a nyugati civilizáció átka (ja, az nem jár rájuk, annak inkább hatása van, nem túl jó), de virágfüzér és minimum egy virág a fül fölött, az elengedhetetlen, ők is lelkesen bonzsúrozva, mutatom a két kislányt, őket szeretném beirtni ezen intézménybe, ha nincs akadálya, illetve keresek egy DGEE nevű hivatalt, hát ezek a nők, mind egyszerre beszélnek, kiderül, hogy ők a tatik, itt minden osztálynak megvan a maga tatija, ami gondolom az, ami nálunk az oviban a dajka, itt még az általánosban is van ilyen, körbeveztnek: az osztályképeken minden gyerek (fiúk is) virágkoszorúval a fején virágfüzérrel a nyakában, a tantestületi fotókon is, végighallgatom, ki -kicsoda (nem mintha megjegyzeném, vagy felismerném bármelyiket): ő már elment nyugdíjba, ő meg most van gyesen, ő az igazgatónő… Az egyikük (mármint a tatik közül, nem a fényképen, hanem élőben) amióta megjöttünk gyengéden szorítja a két markát, gondolkodom, hogy ez vajon valami helyi szokás, vagy egy betegség, aztán kidugja a fejét a markából egy kis, sárga (helyi) gyíkocska, “na, most már megnyugodott, akkor mehet, eleresztem”, azzal ki is engedi a kezéből a falra”, oh, itt szakíthatunk egy banánt a fáról, épp finom érett, és ez meg – micsoda illat, mi is ez? – “ó, ez az ilang-ilang”, jah, kérem, ha találok magot a fa alatt, vigyek, ültessem el otthon a kertben… ez a szilvaszerűség volna az? és igen, azaz, most nem hozok, de majd mielőtt elhagyom ezt a szigetet, viszek, hátha lesz egy kert, ahova elültethetem…

…egyikük eljön velem a dízsédözőbe, remek, tényleg nem volt messze, csak a daruknál nem erre, hanem amarra kellett volna kanyarodni, onnan vissza a suliba, gyűlnek a különféle papírok a mappámban, miközben már számtalant kitöltöttem, leadtam…
…igazgatónő közben felszabadul, vele is talákozunk, irodájából néhány kiscsibe kiszalad, amikor mi be, lányok beiratva, szerdán várják őket szeretettel, nem kell hozni semmit, mindent ők adnak, kivéve fogkefét, azt hozzunk.
Ja, ha menzára is járni fognak, akkor menjünk a városházára, remek, ott már jártunk, mást is kell ott intézni.
…tekergünk tovább, közben eltűnődnék ismét életem abszurditásán, már harmadszor hajtok át a szigeten, és még nincs délelőtt 10 óra sem, de Cook kapitány jár a fejemben éppen ehelyett, azon tűnődöm, azt is mi szél hozta idáig, hogy mért nem maradt a fenekén az is…
… városházán megvagyunk, néhány kakast megkergetünk (nincs ragadozójuk a szigeten, nincs farkas, sem róka, szóval övék a világ),

… egyelőre megvagyunk,
nincs más hátra, mint megvárni a telefont Bendi ügyében,
addig is…
addig is strandoljunk, strandcucc úgyis mindig a kocsi hátuljában, szóval kéznél,
fél 12-kor telefon,
délre már a collège-ben vagyunk (sósan, vizesen, strandpapucsban, de ez itt az ember rendes állapota), csakhogy a “kollégák közben elmentek ebédelni, majd fél 2-kor jöjjünk vissza”, hát jó, “haza” már nem megyünk, inkább mi is ebédelünk egy ilyen helyi rulottban (roulotte, azaz kerekes kocsi, minden út szélén áll egy, sütnek mindenfélét, mindenki ott eszik), huh, aztán vissza, ez 2-3 város a part mentén, a hegy aljában oda-vissza, Bendi egy élő GPS, csak a dízsédözőt nem találta meg, mert ott még nem járt, de amúgy mindent tud, így navigál engem: ” a következő kereszteződésnél hajtson jobbra, vigyázzon, gyalogos!”, hihetetlen, hogy 10 napja van itt, de már itthon van, tudja, mi merre (azaz ki merre, főleg anyja merre menjen, aki viszont eléggé el van veszve),

délután kettőre ő is beiskolázva, miután hatszáz formanyomtatványt kitöltöttem, még kimenet utánamszólnak, az egyenruhát már megvettük -e.
Oh, hát persze, más gondom sem volt, három készlet áll kivasalva, kikeményítve otthon a szekrényben…
Egyenruhát? Na jó, akkor azt hol, merre?
Itt és itt, Bendi bólogat, tudja, oké, megyek utána, azaz vezetek, amerre visz a GPS,
és hát belépek a boltba, a lányok elájulnak (én is majdnem),
úgyhogy Bendi egyenruhája mellé a lányok is kapnak egy egy gyönyörű ruhát (én csak vágyakozom, de kevésbé, mint amekkora öröm a lányok öröme) a tanévnyitóra, na,
és ha ez is megvan, most már csak a könyvtár van hátra,

az is majdnem elsőre meglesz,
(csak előbb tettünk egy kis kitérőt a kikötőben, tetszett),

… másodjára begördülünk a Médiatár udvarára,
bemegyünk, beiratkozunk, végre rengeteg (4×7) könyvvel térünk haza,
meg iskolai egyenruhával,
meg két szép ruhával,
meg négy olvasójeggyel,
és amikor felérünk az emeletre, szegény apjuk már itt ül az ajtó előtt, (csak egy kulcsunk van!) virágfüzérrel a nyakában,
mert ő meg azt kapott ma a tanévnyitón, mint újonnan érkező.
És most megyek és lefekszem, s ha azonnal el nem alszom, még eltűnődöm az életem abszurditásán végre.