Azon gondolokodom, míg várakozom az iskola előtt és elnézem ezt a feliratot (“life”, vajon kinek juthatott eszébe pont az általános iskola előtti járda betonjába vésni?), hogy hát tényleg… az élet… az életem… ilyen az életem…

milyen az életem?

Hányféle iskola előtt várakoztam már (hányféle) gyerekemre, és akkor már a sajátjaim is eszembe jutnak (mármint az iskoláim, nem a gyerekeim!) mert az iskolák előtti beton, a kerítés, pláne a korlát, mindig ugyanaz, legyen az Szlovákiában,

Magyarországon,

Franciaorzságban,

vagy Polinéziában…

(Csak a “life” felirat még nem volt sehol belevésve a betonba, ez biztos…)

Nekem ugyan nem volt sok (iskolám! Maradjunk a témánál).

Egyetlen helyre jártam 8 éven keresztül,

aztán egy másikba a következő négy évben.

Nekünk nem volt mi között válogatni, azaz lehetett volna sok szlovák nyelvű közül választani, de magyar csak egy volt.

Már akkor ismertem, amikor még nem is voltam iskolás,

és amikor az lettem, már engem is mindenki ismert,

meg a szüleimet is,

mivel a nővérem mindig három évvel előttem járt.

Ismertem a tankönyveket, hiszen a nővérem mindig előttem jár (és mi mindig az előző évfolyamoktól kaptuk az általuk használt könyvcsomagot, ez volt a legjobb az egészben, mivel kinek-kinek megvolt a maga plátói szerelme az előző évfolyamokban, ha pont az ő könyveit kaptuk meg véletlen, az micsoda fantasztikus dolog volt, képzelhetitek!),

ismertem a tanítókat,

ismertem az útvonalakat oda-vissza,

későtt a buszjáratokat oda-vissza,

minden bajáratott volt, és magától értetődő.

A gyerekeimnek semmi sem bájáratott,

semmi sem magától értetődő.

Bár, a nagyok elég hasonlóan járták ki az iskolákat, a kettes még az én helyzetemet is egész hasonlóan tapasztalhatta, hiszen az egyes mindig két évvel előtte járt (az óvodát leszámítva) ugyanott, ahova később ő is került. A tankönyveket ugyan nem vették át egymástól (sajnos) és a tanáraik sem voltak feltétlen ugyan azok (sajnos), csak részben.

Többféle óvoda után kezdtek a kedvenc, magyar nyelvű ének-zenei általános iskolánkban egymás után,

onnan ötödiktől átmentek a francia nyelvűbe, ezeket mind Budapesten, végül mindketten Strasbourban érettségiztek, egyik intézményen kívül, magánúton, másik kényszerűségből szinte ugyanígy, csak ő a covid-helyzet miatt lett otthontanuló és így otthonérettségiző…

A kicsik viszont:

kezdtek szintén a kedvenc, magyar nyelvű ének-zenei általános iskolánkban, de aztán

folytatták a strasbourgi körzeti álalános iskolában

és folytatják (illetve kezdi ki-ki az első vagy a következő fokozatot) egy polinéziai kisvárosi, körzeti iskolában,

nem ismernek senkit,

őket sem ismeri senki,

sem a szüleiket, ahogy a szüleik sem a tanítóikat,

mindig újra kell kezdenünk az ismerkedést, ami tartogat meglepetéseket, ugye

(volt már tanítójuk, legalábbis egyiknek, akit mindannyian eléggé mégszerettünk :-)).

Ültem és sültem vagy fagytam meg autóban ülve ezen különböző iskolák előtt, szoptattam, altattam a következő gyerekeket benne,

míg vártam a nagyobbakra,

Aztán végre biciklit csatoltam az iskola előtti korláthoz,

sültem vagy áztam közben

a strasbourgi verőfényben vagy zuhogó esőben (hol ez, hol azt tudja az a város, és a szél mindig állandó benne),

most megint az autós várakozás van soron,

de messze szállok ki belőle, nem az iskola előtt,

ezért sétálok is,

állok (vagy üldögélek) a suli előtti betonon a korlátnak támaszkodva,

ami mindig mindenütt ugyanaz,

legyen az Szlovákiában,

Magyarországon,

Franciaországban,

vagy Polinéziában,

talán én is ugyanaz vagyok, csak a gyerekeim változnak, akikre várok,

most azok jönnek ki, akiket akkor az autóban szoptattam,

vagy akiknek a biciklijét az előbb a korláthoz csatoltam,

csak az életünk más,

a life,

a life,

de mégis mindig ugyanaz,

csak más…