Narancsliget

Mivel csodaszép idő volt ma, kibicikliztünk a város egyik parkjába – hirtelen tizenegy nagy zöldterület jut eszembe a városban, ezekből az egyikbe -, ami erősen emlékeztet engem a budapesti Ligetre. Az egykori budapesti Ligetre.
Ezt Narancsligetnek hívják (L’orangerie), igaz, mostanra már csak három narancsfája maradt, de amikor a nevét kapta, akkor még 140 volt. Ezen kívül nagyon-nagyon hasonlít a Ligetre, de tényleg. Itt, ez a tó például. Amiben úsznak a hattyúk meg a kacsák. És körülötte a sok-sok fa. Most még elég kopár a látvány, de ez ugye az évszakból adódik, hamarosan kizöldül majd.
Aztán van egy kis állatsimogató, meg egy vadaspark. És mindenütt gólyák, szabadon is, bármelyik épület kéményén, de a fákon is, meg a madárházban is, a kijelölt telelő- és költőhelyen. A gólya ugyebár Elzász emblematikus madara. A gólyáktól eltekintve tényleg tisztára a valamikori Liget. Mindenütt piknikezők, csomó biciklista, különféle sportokat űzők. A petanque-pályákon játékosok máris, és hát a játszóterek is tele vannak. Ezek is nagyjából úgy néznek ki, mint a Ligetiek.

Pedig nem is tudom, mikor jártam ott utoljára, hiszen az utóbbi tizenkét évben a budai zöldövezetben laktunk, nem nagyon mentünk be a városi parkokba, mikor az utca végén volt az erdő. Ellenben, amikor a Hajós utcában laktunk, ahol Máté született 17 éve, akkor persze mindig oda jártunk: csak felültünk a földalattira és kizötyögtünk vele. A legemlékezetesebb epizód onnan, amikor szegény Thierry elveszítette az alig kétéves Simont. Kiment a két kicsivel a Ligetbe, Mátét a hordozókendőben vitte, Simont az összecsukható babakocsiban tolta, és én nem is tudom, miért nem mentem velük éppen. Bizonyára az “addig én kitakarítok és megfőzök” című jeles alkalmak egyike…

Mindenesetre az történt, hogy a hazainduláskor, amíg magára kötötte az addig kúszó-mászó kisebbet, a nagyobb eltűnt, pedig nyilván csak egy pillanatra vette le róla a szemét. Kétségbeesetten futkározott össze-vissza, kérdezgette az embereket (nem volt éppen nagy tömeg), nem láttak-e egy kétéves kisfiút egyedül menni valamerre. Senki sem látta. Néhány spanyol turista csatlakozott hozzá, de eredménytelenül kiáltoztak és keresgéltek. Végül a földalattiból hozta föl egy nő, aki ott talált egy kisfiút egyedül, és gyanította, hogy a szülei meg odafönt keresik. Thierry persze sírva borult a nyakába, amikor szembejött neki karján a gyerekkel… Mikor hazaért velük, még mindig sokkos állapotban volt, nem csodálkoztam. Simon különben teljesen higgadtan viselkedett, ő már kétévesen is így ment a feje után (és azóta is pont így tesz). Mindenesetre jó sokáig ez a 20 perc volt Simon életéből az, mikor nem tudunk róla, mi szülei. Amikor nem tudjuk hol van, mit csinál. Azóta bőven van ilyen, sőt, most már lényegében az ilyen időszakok vannak többségben, de kissé korán kezdte, szerintem.

Most azért jobban jártunk: csak Sarolt ejtette bele a napszemüvegét a tóba, ez kevésbé nagy veszteség, bár ha őt kérdezzük, neki nyilván nem. (Még elalváskor is megsiratta.)
De visszatérek a Narancsligethez. Szóval csupa zöld fű, és sok fa. Mindenütt kutyások, ennek megfelelően sok “canisachets”-lelőhely (zacskó a kutyakaki felszedéséhez). És a nyilvános wc (nem lényegtelen! ez bizony nálam az élhetőség fokmérője) szép, tiszta, mindennel felszerelt, el is szégyelli magát a magamfajta, aki úgy szocializálódott, hogy ha menni kell a gyerekkel, gyorsan vesz magához pár papírzsepit, mert úgyse lesz wc-papír… Van. Ahogy kéztörlő is, és a szárító is működik. A mosdó tiszta, a többiről nem is beszélve. Nem olyan hely tehát, mint azok, amelyekbe legszívesebben be se mész, csak ha tényleg muszáj. És ez pedig ingyen van. Van rajta egy tábla, hogy “… díjmentesen áll az önök rendelkezésére.”

Pedig itt is mennyi nemzet fér el egymás mellett egyszerre, és mennyi nyelv szólal meg együtt: megint, mint egy nemzetközi pályaudvaron. Ennek ellenére (vagy épp ezért!?) minden kulturált, rendezett, harmonikus, szép.
Élhető. (Ilyen az élhető város.)