Ezzel az írással kicsit (nagyon) mélyebbet nyitok családom dekoltázsán (amiről a főoldalamon írok), de ez a téma nem megy máshogy. 2018. november 30-án egy másik fórumon jelent meg, amikor még nem volt saját blogom.

Azért hozom át ide is éppen ma, mert ma meg már itt írok arról, hogy szintén öt évvel ezelőtt, ezen a napon hogyan folytatódott ez a történet, amit nem könyvből olvastunk akkor, hanem az életünk valósága volt. November 30-tól március 21-ig lezajlott a legnehezebb része, de még nem volt vége..

“Kiszámolom kinek-kinek a megfelelő számú gyertyát a tortájára. Az öt nem nagy ügy, kimarkolom egyből. A tizenhetet többször átnéztem, tényleg annyi? Se több, se kevesebb? Pont annyi. Nem egy nagy szám a tizenhét sem, persze, nem is ez okoz gondot… Inkább a figyelmem van közben máshol… 5 éve nem én rakosgattam a 12 gyertyát a tortájára, sőt, a tortát sem én csináltam. És nem is otthon ünnepeltük meg, hanem a kórteremben, ahol feküdtem, miután a születése napján délben hirtelen megszületett a második húga. Amikor még nem kellett volna. Majd csak február végén. Emlékszem, a Rumini akkor megjelent következő részét kapta, Ruminis notesszel és tollal együtt, amiket még korábban beszereztem (nem mintha tudtam volna, hogy így alakul majd a születésnapja.). “Csak” a torta és gyertyák lett ily módon végül az apja “gondja”.

Bár akkoriban a Ruminiért rajongott, talán örült is neki, de azért nagyobb ajándék volt a húga (bár mondhatnám azt inkább, hogy túl kicsi, az 1110 grammjával és a 34 centijével), és nagyon szerette volna látni. Érthető. Én meg nagy naivan azt hittem, ez nem is kérdés. Fölbaktattunk négyen (apja, anyja, bátyja és ő) a PIC-re,miután a kórteremben (három szobatársam jelenlétében és társaságában) felköszöntöttük és ettünk is valamennyit a tortájából, …

… és becsöngettünk. (Este 9 körül vagyunk már, csönd, nyugalom, félhomály az egész kórház területén.) Mondjuk, miért jöttünk. “Szó sem lehet róla.” Volt a válasz. De hát születésnapja van, szülinapjára jött a húga, ez egészen biztos, különben miért bújt volna elő pontosan három teljes hónappal korábban?! “Akkor sem, sajnálom, gyerekek a koraszülött intenzívre nem jöhetnek be.” De ezeknek a gyerekeknek (és nem három évesek, hanem tizenkettő és tizenhárom és fél!) a testvérük van odabent! “Hiába, nem engedhetem be őket.” Mit volt mit tenni? Ennyiben maradtunk. November 30-a volt aznap…

Március 16-án láthatták először (ők ketten, a másik kettő csak március 22-én, miután épp hazakerült, és ők is hazajöttek a nagyszülőktől), amikor vasárnap délután bejöttek a kórházba, és az éppen ügyeletes nővérke megengedte, hogy kivigyem a folyosóra megmutatni nekik, és arra a kis időre nem volt rest levenni az infúzióról… Álltak ott kabátban, bakancsban (esett az eső, emlékszem), mutattam nekik, hogy na, itt van, ő a Sarolt, ők meg álltak és néztek… tanácstalanul, zavartan, nem is tudom…

5 év után, most tudtak beszélni róla először, maguktól. Az egyik azóta tizennyolc és fél lett, a másik meg éppen 17, most már meg tudják fogalmazni, és ennyi idő távlatából ránézni.
“Az olyan volt, anyu, mint a munkatáborban, talán: ha a munkatáborban is megmutatnák nekik, hogy: na, ott az az ajtó, azon kimehettek egyszer, akkor legalább tudnák, hogy miért dolgoznak, miért küzdenek, de így, hogy nem is látják a kiutat, kibírhatatlanul nehéz… Mi se láttuk a Saroltát, hiába mutattad képen, hiába beszéltél róla, mi nem tudtuk, miért küzdünk, miért kell kitartanunk.. csak “dolgoztunk”. Neked más volt, te minden nap vele voltál, de nekünk megfoghatatlan volt akkor ez az egész, ezért sokkal nehezebb is talán…”

Három és fél hónapot húztak így le… A tizenhárom és fél éves nyakába szakadt az egész háztartás, még úgy is, hogy ennivalót naponta kaptunk, és úgy is, hogy a két kicsire mindig volt ember, aki helyette vigyázzon, törődjön, gondoskodjon. Azért ezen felül is van egy ekkora családban bőven tennivaló. És velük is kellett volna törődni… kinek volt arra gondja, figyelme? Nekem nem… Talán azt hittem, ők már nagyok, úgy nem kell róluk gondoskodni, mint a kicsikről, ők megvannak..? Nem hittem én akkoriban semmit, csak egyetlen dologra tudtam akkor koncentrálni: Sarolt túlélésére. A legidősebb 18. szülinapjára készített könyvbe az öccse is írt egy fejezetet. Külön kitért arra, hogy “sajnálom, hogy amikor Sarolt született, nem tudtam neked segíteni. Túl kicsi voltam hozzá, és túl nehéz volt.”

A legnagyobb bizony felnőtt ezalatt. “Nem tudom, azt észrevetted-e, anyu, hogy nekem nem volt kamaszkorom… Egyszerűen kimaradt.” Én észrevettem, mert amikor néhány hónap elteltével újra megláttam őt (is), az azelőtti kis-nagyfiam helyén egy fiatal férfi feküdt az ágyában, pontosan emlékszem a pillanatra, amikor ez belém hasított… de azt nem tudtam, hogy ő is így élte meg, mert akkor nem mondtam ki hangosan…csak megláttam… Most már tudom.

Mindannyiunkra rányomta a bélyegét ez a dolog. Ahol most tartunk, ahogy most vagyunk, ahogy egyikünknek-másikunknak azóta az élete alakult. Nem a Sarolt tehet róla. Sőt, más sem tehet róla, még én sem… A sorskérdéseket nem lehet elkerülni, szokták mondani. Rendben. Van, amit nem lehetett megelőzni, nem lehetett elkerülni, de van, amit lehetett volna máshogy. Könnyedén. Ma este megnézhették volna a frissen született testvérüket, a plexin keresztül is.. Senkinek nem ártottak volna vele. Tényleg senkinek. Ellenben könnyebb lett volna a rákövetkező négy hónapot elviselniük. Aznap én nem tudtam, ezért (sem) tudtam kiharcolni. Nekem is csak sokkal később esett le, hogy a nővérke, aki a gyerekemhez nyúlhat, aki etetheti (szondázhatja!), pelenkázhatja, ugyanarról a villamosról száll le, mint én… Ugyanazon az utcán megy végig, ugyanazon a lépcsőn és folyosón megy át, míg bejut hozzá. Ahogy én. Attól lesz sterilebb nálam, hogy van bent munkaruhája, amit átvesz? Ugyan már! Vagy ha igen, akkor jó: én is hozok be ruhát, ami itt marad és átveszem, amikor megérkezem…Hm? Mit ártottak volna neki a testévei? Mit adhatott volna a mai szülinapos és ma nem szülinapos bátyjának, ha rögtön láthatják? Sosem fogjuk megtudni. Csak azt tudjuk, ami most van, ami így lett, és ez már mindig így marad nálunk. Hátha újabb öt év múlva könnyebb lesz már rágondolnom… Ma még nem.”