Mivel ma ismét sztrájk volt a közoktatásban nálunk, (csak most más okból, mint a múltkor), minden iskolás itthon volt egész nap. Ettől mindjárt olyan érzése van mindenkinek, mintha vasárnap lenne, úgy is telik a nap: legalább fél 10-ig az ágyban olvasnak, aztán közel délig pizsamában lógnak. De azért mégis más az ilyen “potya-szabadnap”, mint egy rendes vasárnap, mert nem terveztünk rá előre semmit.
Előkerülnek ilyenkor olyan régi dolgok is – csak hagyni kell Sacit jobban körülnézni a polcokon – amelyekről ha nem is feledkeztünk meg, de rég voltak a kezünkben. És milyen jól esik újra kézbe venni őket.
Az egyik 2004-es Les belles histoires magazinban volt ez a gyönyörű mese, nekünk akkoriban nem ez az újság járt, még nem volt ennek megfelelő korosztályú gyerekünk. De amikor lett, akkor a régi számokat is kikölcsönöztük neki a Francia Intézet médiatárából, köztük ezt is. Csak mindig vissza kellett vinni. Mígnem sok évvel később selejtezésre került és az én Zsuzsi barátnőm elhozta nekem. (Pedig épp úgy szereti, mint én, mégsem magának tartotta meg…). És ezen sem adtunk túl a költözéskor a nagy készletkisöprésen. Ezt magunkkal hoztuk.
Ezért most Sarolt fedezhette föl, mert neki újdonság, mi meg vele újra, ki másodszor, ki meg már harmadszor, a lényeg, hogy mindenkinek nagyon tetszik (megint)! Nem véletlenül:
Khun San – Ilya Green: Egy fa nőtt a házunkban
Pom, a Kambodzsában született, örökbefogadott kislány egy napon észreveszi, hogy a szobája parkettájából kihajtott egy növény. Ápolgatja, szeretgeti, mert “pont olyan pici, és törékeny, mint egy most született kisbaba” (az anyukája éppen kisbabát vár). Amikor lefekszik mellé, érzi a parketta finom illatát, és eszébe jut, hogy “amikor apa lerakta a parkettát, azt mondta: ez a fa Kambodzsából jön, ahol születtél, Pom”.
De persze rejtegeti a szülei elől, mert gyanítja, hogy ha észrevennék, nem maradhatna… Amit persze nem sokáig tud megtenni, mert a fa túlnő mindent… ráállítja a játéksátrat, ráaggatja a ruháit, játékait, és megbízza a 
macskát, hogy őrizze, amikor ő iskolában van “de nem tudom, bízhatok-e benne, mert a nap nagy részében csak alszik és álmodik”.
És aztán lehetetlen tovább rejtegetnie. És akkor jön az anyuka, hogy ki kell vágni, aztán az apuka is, hogy nem maradhat egy fa a házban…
…vagy mégis?
“Amikor a kisbaba megszületett, nagy családi ünnepséget rendeztünk. Kiültünk az ágakra piknikezni, bújócskáztunk a levelek között. És együtt énekeltünk mindannyian, meg zenéltünk is, a fa volt a karmester. Apu elővette a hegedűjét, nagymama a harmonikáját, Anton, az unokatestvérem pedig a gitárt. A kisbabánk meg a függőágyban álmodott.”
Hát nem gyönyörű? Ez aztán a szó szerinti “családfa”. Ahogy a fa a család költői szimbóluma, amelyben a gyerekek – akár örökbefogadottak, akár vér szerintiek – az elágazások..
És hát Ilya Green egészen sajátos stílusa annyira illik ehhez a történethez! Nálunk nincs mese az illusztrátor megnevezése nélkül, de ha neveket nem is jegyzik meg elsőre, sem másodjára, azért ráismernek. Őt például a jógagyakorlatokból ismerik, amelyek Eliza magazinjában vannak minden számban (Pomme d’Api, Bayard Presse), és lelkesen “tornáznak vele”. Hát, nem is lehet anélkül átlapozni rajtuk, annyira szépek!
