Ma öt éve hazaérkeztünk. Mármint Sarolt járt először otthon… A szülés után 111 nappal végre kisbabával együtt mentem haza, nem nélküle.

Megszületett az egyik bátyja születésnapjára, erről itt írtam, és hazaérkezett egy másik bátyja névnapjára (amit akkor sem ünnepeltünk meg), ami ma van. A kettő közti eseményekről meg részben itt, meg itt is írtam már, így lassan összeáll az egész történet. (Oh, dehogy! Még mennyi kihagyott – elhallgatott? – részlete van!)

Na, ezzel most már tényleg jó nagyot nyitok a dekoltázsomon, szó szerint is, pedig a főoldalam bemutatkozó szövegében épp az ellenkezőjét állítom… Hát, szoptatni nem lehet máshogy, ezt is mondom azért a főoldalamon…

Geréb Ágnes készítette a képet, amikor hazahozott minket a kórházból, s először (ezt is először! mennyi először volt akkoriban!) tettem mellre itthon (az akkor közel 4 hónapos, 3300 grammos gyerekemet)… Azalatt ő összerakta az infúziós állványt, fölszerelte, bekötötte. Az ajtóban – kívülről – meg várt egy gyönyörű virágcsokor, vázában, vízben, és persze az aznapi leves, meg egy torta. A lakásban bent várt minden, amire szükség volt ahhoz, hogy hazahozhassam: mérleg (ami arra volt jó, hogy  valahányszor ráteszem, mindannyiszor frászt kapjak) és légzésfigyelő (ami sosem került használatba, hiszen csak azt ígértem meg odabent, hogy beszerzem, azt már nem, hogy használni is fogom…). És minden egyéb tennivalót elvégezni jött a barátnőm: vasalt, rakodott, kiszolgált, pont, mint egy gyermekágyast a segítője. Nem volt éppen boldog, örömteli hazaérkezés, inkább nagyon feszült, aggodalmas, félelmetes, hogy hogyan lesz tovább. A föllélegzés később volt, sokkal később. 

Ez az a pillanat, amikor megszületett a baba, s az első összebújáskor fölhívom anyámat. A korábbi néggyel általában így volt (bár már a negyedikkel sem a nagykönyv szerint ment minden). Most ez adatott: hazajöttünk, s az első összebújáskor fölhívtam anyámat. Annál is inkább, mert a gyerekeim fele is nála volt, nekik is hívtam ezzel, hogy holnap várjuk őket is haza. Azt hiszem, anyámat és anyósomat bírtam fölhívni, senki mást… Innentől kezdve, ha jól emlékszem, folyamatosan bőgtem.

És mellette folyamatosan az infúziós pumpát lestem, ami állandóan csipogott, mert valami hibát jelzett… Éjjel is, pontosan 10 percenként kellett fölugrani, és megigazítani… Ezt szintén “megemlegettem” már emitt.

Egyedül voltam épp, de nem voltam egyedül, sokan sürögtek körülöttünk, mint a suszter manói, olyan volt… lett minden, amit csak kigondoltam. Jött egy, aki elemet hozott abba a mérlegbe, amitől csak frászt kaptam, mint már mondtam, jött egy, aki hozott egy karikás hordozókendőt, hogy hordozhassam is mindjárt a még “pórázon” lévő, de még sosem hordozott (sőt karban sem nagyon tartott) gyerekemet, és jöttek ketten, minden reggel és este, váltásban, infúziót bekötni és levenni, míg meg nem csináltuk magunk…

De aznap, amikor megjött, a családból csak mi voltunk itthon vele: az a bátyja, aki három és fél hónap után most kapta meg a szülinapi ajándékát, meg én.