Elizáék ma a Kortárs Művészeti Múzeumban voltak az osztállyal (azt hiszem, ott is fotóztak valamit, de részleteket nem sikerült megtudnom), ami eléggé felháborítja már a Bendit, mert ők alig mennek valahova, miközben Elizáék meg tényleg csak minden másnap ülnek az osztályteremben (vagy még akkor sem, tekintve, hogy holnap meg az Operába mennek délelőtt és mivel holnap csak fél nap van… hm…).

Odafele menet épp útjukba esett – vagy szándékosan arra mentek, hogy útba ejthessék – , az egykori strasbourgi zsinagóga helye, ahol most egy emléktábla áll, régi fotókkal körülvéve. Megálltak és a sokfülbevalós, képregényespólós tanító bácsi (akiről itt és emitt írtam már) elolvasta nekik többek közt, hogy a Hitler-ifjúság tagjai 1940-ben felgyújtották, majd egy évvel később teljesen lebombázták. Eliza mesélte este… Itt látható, érdemes ránézni: https://fr.wikipedia.org/…/Synagogue_consistoriale_du_quai_…

Az új Zsinagógát ismeri, az pont itt van a kerületben, mert ugye azt már mondtam, hogy a zsidó negyedben lakunk éppen, és naponta elmegyünk előtte. De én már azt is tudom, mert szeptember óta nem hogy tátott szájjal nézelődöm, hanem erősen foglalkoztat is a kérdés, hogy az utcánk sarkán lévő (mai) Laure Weil Gimnázium gyönyörű épülete volt a Gestapo főhadiszállása. A szemben lévő ház alagsorában voltak a kínzókamrák (ma a fölött van az imaház, esténként csak átnézek, és bámulom, ahogy a nagy könyvek fölé görnyednek a nagy szakállukkal), és a sarkon túl, szemben egy ilyen tábla is van: “Ezen a helyen kínozták és ölték meg Georges Wodlit”.

Reggelente, ha véletlenül én megyek bagettért, és még sötét van, olyan érzésem van, mintha egy századdal korábban lennék… Mintha egy másik korban járnék. Azon gondolkodom, mi mindent láthattak ezek a házfalak…

Ez a negyed egyébként az Unesco Világörökség része, gyönyörűek ezek a házak, a kovácsoltvas balkonrácsok, a bejárati ajtók…

Amikor október végén lakást cseréltünk budapesti lakóhelyű barátainkkal, a visszacsere után megkérdezték, hogy nem szoktunk-e furcsákat (szó szerint:nyomasztókat) álmodni? Hát, azt mondtam, hogy különösebben nem, de az az igazság, hogy én szinte soha nem emlékszem az álmaimra, vagy ha mégis, akkor tényleg csak összefüggéstelen foszlányokra, tőlem akár álmodhatok is nyomasztót, mit tudom én…

De nemrégiben álmodtam olyat, amire egészen pontosan emlékeztem másnap reggel is és azóta is. A mostani lakásunk épületének kicsi udvarán (még nem jártam benne, mert csak az alsó lakásokból van oda kijárás) egy mély gödröt ásunk ketten Thierryvel – a fizikai munkára is emlékszem -, és amikor kész, Elizának magyarázom (én!), hogy itt kell majd maradnia. Egészen konkrétan látom, ahogy megfogom a két karját és a szemébe mondom nagyon komolyan, hogy “majd amikor minket visznek, fogunk kiabálni utánad, mintha nem tudnánk hol vagy, és hívni fogunk, hogy gyere már, Eliza, merre vagy, de te meg ne mozdulj, ki ne gyere innen, amíg mi el nem mentünk! Ígérd meg, ígérd meg, hogy bármit is hallasz, innen el nem mozdulsz. Itt majd segíteni fognak neked.” Azt persze nem állíthatom, hogy pontosan éreztem, amit érezhettek anyák ebben a helyzetben, de az biztos, hogy szörnyűbb érzéssel járó rémálmom még nem volt, pedig volt részem hosszas kínzó rémálomban, amikor pedig nem is aludtam. Ez a gyötrelem még ahhoz sem volt hasonlítható. De közben törtem a fejem is (álmomban!), hogy vajon miért csak Elizát akarom megmenteni? Hát a többi gyerekem? De az álmomban nincs többi gyerekem. Akkor az is eszembe jut, hogy de hiszen Eliza nem is zsidó. Erről az is beugrik, hogy “hiszen akkor én sem! én sem vagyok zsidó! hát hülye vagyok én?” És akkor az jut eszembe (még mindig álmomban, erre is emlékszem), hogy akkor ez nem is velem történik.. ez nem is én vagyok.. de a kislány Eliza. Egész biztos, hiszen fölismerem…


Hát, egyre erősebb az elhívás, hogy utánanézzek és írjak… Eleinte útikalauzt terveztem, annyira szépek ezek a házak, ezek az utcák… Most már egész mást szeretnék írni. Utánajárok például annak, kik laktak akkoriban a mi lakásunkban… Bár, talán jobban járnék, ha a képzeletemre bíznám.. az egészen biztosan szegényesebb, mint a valóság.