Elnézem a lányokat…
Elnézem a lányokat, ahogy reggel, az iskola előtt, vagy este, a lefekvés előtt átfésülik és befonogatják egymás haját…
és hirtelen nagyanyámat látom magam előtt, aki közel 25 éve nincs már, de amikor ilyen kislány voltam,
ő meg már annyira öreg, hogy már nem igényelte, hogy valamelyik lánya a négyből (leginkább a legkisebb, tehát anyám), bedauerolja a haját, hanem csak úgy hagyta nőni, simán, göndörítés, becsavarás nélkül, mint a mesebeli nagymamák, az akkorra már elég kevés és vékony szálú, ezüst haját,
este a döngölt padlójú vályogházban a sparhelten melegített vizet,
kitette a fehérlábú, világoskék tetejű sámlit a nyári konyha erre kijelölt helyére, rátette a fehér zománcos lavórt, és hajat mosott.
A lavór fölé hajolt, a pléh bögrével öntögette a hajára a vizet,
a lavór szélére lerakódott a szappanhab,
mi lányok a sezlonyon ültünk, szemben, a padláslejáró alatt,
néztem, ahogy mossa, öblögeti,
megtörli, aztán kifésüli azt a vékony, ezüst haját,
minden mozdulata gyakorlott, sőt, begyakorlott volt,
pont olyan biztosan és gyakorlottan végezte mindezt, mint ahogy a rétestésztát gyúrta-csapkodta a vájlingba,
meg ahogy nyújtotta azután az asztalon,
szóval kifésülte a haját, majd alulról fölcsavarta arra a fekete borítású drótdarabra, ami erre szolgált, rácsavarta, a drótot végül meghajlította, és már kész is volt a kis ezüst kontya a nyakszirtjén…
Akkoriban nekem még nem volt hosszú hajam,
leginkább rövid hajat hordtam,
mert akkoriban még fiú akartam lenni,
mert még nem tudtam, milyen jó nőnek lenni,
igaz, azt meg végképp, hogy fiúnak milyen jó vagy milyen rossz lenni,
de kisautókkal játszottam, és nem bírtam a (sok, vastag szálú, és gyorsan növő) hajam.
Amíg csak fiúkat szültem – jóval később – még mindig tartott ez a korszakom, igaz, akkoriban már nem annyira akartam fiú lenni, de olyan nagyon nő sem,
épp elég (jó és rossz is) volt anyának lenni,
aztán amikor először született lányom, szép, nagy hajjal, és elsőként azt növesztette, nem mást, mert előbb volt hatalmas lobonca, mondhatnám oroszlánsörénye, mint foga, mert azt egy éves és 3 hónapos koráig nem növesztett, viszont már karonülőként sem lehetett úgy végimenni vele két utcán se, hogy ne forduljanak azzal utánunk, hogy
“láttad a kiscsaj haját!?” vagy, “úristen, micsoda haja van annak a kislánynak!”, és hasonlók, amely megjegyzéseket rendszerint én hallottam, mert ő ült az apja karján, aki trappolt nagy lépteivel előre, én meg két-három kisfiúval loholtam utánuk jócskán lemaradva, a szembejövők mindig mellettünk elhaladva súgtak össze ilyenformán…
És én még akkor is eljártam a fodrászhoz a hajamból mindig vágatni, sőt, a hajamat levágatni…
Én azt hittem, a haj egy ikszedik gond, egy macera, nincs nekem időm két-három-négy gyerek mellett még azzal is törődni, pláne, hogy semmi jelentősége…
És akkor még egy lányom született, a 29. hét ellenére nagy lobonc hajjal, csodájára jártak az újszülött intenzíven, mit nekem a haja, gondoltam én, grammja lenne több, de abból az ezerszáztízből, amivel világra jött, ötszáz a haja volt…
és azzal, hogy így hirtelen, és korán megszületett, de nem annyira váratlanul, én már hónapok óta nem tudtam még a hajammal is törődni (miközben már hónapok óta a hasammal, vagyis az abban növögető valakivel kellett törődni), ami azt jelenti, hogy rég nem voltam levágatni…
miután megszületett, akkor meg pláne nem,
hát ki törődött akkor firzurával, sminkkel, öltözékkel, ékszerrel (volt aki, csak én nem), szóval a hajam csak nőtt, nőtt, ennek a helyzetnek köszönhetően,
egyszer a nővérke, ahogy álltunk a plexi mellett, ő csinált persze valamit a gépezetekkel, én bámultam a búrába bele,
szóval a nővérke azt mondta, hogy “milyen szép a haja, anyuka!”, (odabent ez a szokás: mindenkinek az a neve, hogy “anyuka, meg apuka, orvos, nővér, így szólítja az odabent ácsorgókat), hát, gondoltam, és mondtam is, szép, szép, a haja, örülök, csak az emésztése, meg a növekedése lenne már szép, mire ő, hogy az eményről beszélt…
ja, a hajam… hát, akkoriban már olyan hosszú volt (kezdett tavaszodni, és az ősszel kezdődött az egész), hogy aznap éppen két copfba fogtam a két fülem mögött összefogva kétoldalt… ahogy a Szabó Magda Borija utálja a Születésnapban, mert olyan kislányos, amikor ő már nagylánynak szeretne mutatkozni, tehát kontyot hordana…
ja, a hajam… gondoltam még mindig, olyan, amilyen… majd amikor mindennek vége lesz, majd akkor “rendbetetetem”, azaz levágatom…
A pszichológusom meg – aki azokban az időkben tartotta bennem a lelket, többek közt, de ő azon a vonalon, ami akkor talán a legfontosabb volt – egyszer a fénykép alapján, amit a telómon mutattam neki az egyik ülés elején – amely nagyjából úgy zajlott, hogy leültem, a második mondattól bőgtem az egész egy óra végéig, ő meg beszélt, mesélt, szóval lelket öntött ezerrel -, na, itt, amikor mutattam az inkubátorban fekvő, alig másfél kilós, sztómazsákos, meggyötört, soványmadár Saroltról a fotót, ő is felkiáltott, hogy “hát micsoda haja van ennek a kislánynak!”
Hagyjatok már a hajával, dühöngtem, hát a belei mikor lesznek egyben, a hasában mikor lesz rend, és mikor lesz vége a műtétek sorának, szoptatni mikor fogom, és mikor viszem végre haza?!
De ő csak kitartott, hogy ha ilyen haja van, akkor ez mind meglesz, mert akkor ereje is van mindehhez, életereje, ugye hallottam már Sámsonról, hát hogyne, de mi köze,
ó, hát nagyon is sok,
gondoljak csak bele,
és én is ki fogok tartani, ezzel a gyönyörű (és immár befonhatóan hosszú) hajammal ebben a küzdelemben,
csak hagyjam békén a hajamat (addig csak panaszom volt rá, csak panaszkodni hallott miatta, hogy mennyi a gond vele),
csak hagyjam nőni, azzal párhuzamosan nő az erőm is, mondta,
azt csak később értettem meg, hogy a női erőm, a nő maga nőtt bennem ezzel,
pedig ő rávilágította ám, rákérdezett a haj szerepére a családban,
akkor meséltem ezt a nagyanyámat, aki egy ideig daureroltatta, de én azt szerettem, amikor a zománcos lavórban így a pléhbögrével mosta,
de egész életében büszke volt a négy lánya gyönyörű hajára,
akik amikor lány korukban vasárnap, a szép ruhában, a hosszú hajfonataikkal végigmentek a falun, nem volt ember, aki ne fordult volna utánuk,
és aztán én elnéztem a zsidó nőket az én kedves zsidó negyedemben az elmúlt években, ahogy a kendő, sapka vagy paróka alá rejtették a hajukat (és a női erejüket?), veszélyes kell legyen az, tényleg, ha így kell tenniük,
szóval kezdtem akkoriban, amikor már második lányomat kellett az intenzív osztályról kiimádkoznom, máshogy nézni a hajamra,
és valóban, egész sokáig nem nyúltam hozzá (azaz nem érte olló), még azután sem, amikor Sarolt hazakerült, már régóta szoptattam, az infúzióról lekerült, evett, emésztett,
de arra is erősen emlékszem,
amikor már el mertem menni a fodrászhoz, sőt, szabadon és félelem nélkül mert Sámson(nő) végre dönteni a hajáról, hogy ha akar, akár vágathat is most már belőle,
és elmentem, és vágattam, egy kicsit, de akkor már soha többé rövidet,
akkor már tudtam, hogy nőnek (és anyának) lenni jó,
ekkor már nem akartam egyáltalán fiú lenni,
nő meg, azt hiszem, akkor lettem, anélkül, hogy akartam volna az lenni,
nem tudom, a hajam hossza mennyit játszott közre ebben,
de most már nem tudnék rövid hajat hordani (most),
és most megint nem érte olló (az enyémet sem, a lányokét sem), már nem is tudom mióta,
és talán nem is fogja, amíg innen vissza nem megyünk,
szóval
ahogy elnéztem a lányokat, ahogy reggel, vagy este fésülgetik és fonogatják a hajukat, (majd megfésülik és befonogatják az enyémet is) az jutott eszembe,
a nagyanyámon és mindezeken kívül,
hogy ha tetováltan nem is,
de esetleg földig érő hajjal fogunk innen hazamenni (a lányaim és én, a fiúk már voltak fordrásznál)…
(attól függ, mennyit maradunk).