Tegnap a vacsoraasztalnál szó szót követett – mint rendesen – és valahogy kilyukadtunk oda – mint elég gyakran -, hogy valamelyik már hozza is a könyvet, ami épp illik a felvetett témához. Mi már hetek óta ezt lapozgatjuk, nézegetjük, olvasgatjuk, (lassan vissza kellene vinni a könyvtárba, csak olyan nehezen válunk meg tőle) de Simon – aki kivételesen velünk vacsorázott – nem ismerte még. Hozzák megmutatni, és magyarázzák: “és képzeld, nem mondhatsz akármit, csak amit meg tudsz venni…” “És ha nincsenek szavaid, akkor máshogy kell kifejezned…” “Mi lenne, ha így kellene gazdálkodnunk a szavakkal…?” “Oh, milyen jó csönd lenne!” (- teszem hozzá én.)
És így tovább, és így tovább.
Tényleg a legszebb könyvek egyike, amit valaha láttam: 
Agnès de Lestrade – Valeria Docampo : La grande fabrique de mots
Ebben a különleges országban, ahol “játszódik”, a szavakat egy üzemben gyártják. Innen a boltokba kerülnek és pénzért lehet megvásárolni őket. Szóval: ha mondani akarunk valamit, meg kell venni a hozzá tartozó szavakat és le is kell nyelni őket. A beszéd itt tehát pénzbe kerül: mondhatni, a gazdagok kiváltsága. Legalábbis az, hogy bármit mondhassanak, amit csak akarnak, azokkal a szavakkal, amelyekkel akarják.
Vannak persze akciós ajánlatok néha – de az így szerzett szavak nem sokat érnek -, vagy a kukákban is található egy-egy kidobott szó, és néha a levegőben szállnak. Ezeket lepkehálóval kergetik a gyerekek és boldogok, ha sikerül elkapniuk őket…
Már ennyi – a hozzá tartozó sokat jelentő illusztrációkkal – önmagában is megállná a helyét, de van azért egy kis történet is: Philéas szerelmes Cybelle-be, és ezt el is szeretné mondani neki. De az ő szülei nem elég gazdagok ahhoz, hogy az ilyen értékes szavakat (“szeretlek”) meg tudják venni. Azokkal a szavakkal kell szerelmet vallania, amelyekhez hozzá tud jutni… Ezek pedig a “légből kapott” cseresznye, por és szék.
És van egy riválisa, akinek viszont egész mondatokra is telik, bennük a “szeretlek” szóra is, meg a “feleségül veszlek”-re is akár…
Simon elolvassa (gyorsan megy, még úgy is, hogy legalább hárman belebeszélnek, a legkisebb meg mindenáron rögtön a végére akar lapozni, hogy megmutassa neki, hogy “nekem melyik tetszik a legjobban”), és egyetért velünk: zseniális. Ez is egy olyan könyv, amiben minden a helyén van (“Ez itt ugye a Bábel tornya, ezek a boltok a kínálatukkal: “nyári szavak”, “káromkodások”… stb). És pont az a könyv, ami mindenki fejében elindítja a gondolatot (a szavakat): a kicsik kérdeznek: “és írni lehet?”, a nagyobbak is:” és csak egyszer használhatod föl azt a szót, amit megszereztél?”, a legnagyobbak meg azt, hogy ha így kellene gazdálkodnunk a szavakkal, vajon milyen lenne az életünk? Ha így kellene értékelnünk minden egyes szót (a betűt), vajon hogyan bánnánk velük? Melyikekre költenénk a pénzünket?
És azt is megbeszéljük rögtön, hogy ez a könyv az megint csak, ami elképzelhetetlen magyarul. Sajnos nagyon valószínű, de vajon miért?
Talán mert nagyjából két színt használ összesen (és azok néhány árnyalatát)? De hiszen így gyönyörű!
Talán mert nem érdekel senkit a téma? Nem hiszem! Hányan vagytok, akiket érdekel?
Talán mert kevés a szöveg? Hiszen épp annyi, amennyi pont jó! A kevesebb néha (sokszor) több… Hiszen ez a történet üzenete. Azokkal a szavakkal, hogy “cseresznye, por, szék” is elmondható, hogy “szeretlek”…
Aztán észre sem vesszük, hogy háromnegyed tíz lett (jaj, jaj, a kicsiknek pedig legkésőbb kilenckor villanyoltás!), mert előkerült egy csomó másik könyv is, egyik a másik után, annak kapcsán mind, hogy “na ezt sem tudom elképzelni, hogy valaha kiadják magyarul”. És Simon még előkereste – most már kicsik szobájában a kicsik könyvespolcáról – azt, “amelyiket a legjobban csodáltam kiskoromban, és ez sem jelenhetne meg magyarul soha.”
Na, legközelebb mutatom azt (azokat) is.
Agnès de Lestrade – Valeria Docampo : La grande fabrique de mots, Alice Éditions
https://www.alice-editions.be/catalogue/grande-fabrique-de-mots/
Mármint…most nem egészen értem, a képek kevéssé tarkasága miatt ne jelenhetne meg? Csodálkozpm, bár a kiadói oldalt nem ismerem. Így belepillantva gyönyörű, és a képek is beszélnek a kevesebb szót kiegészítve.
Nem tudom, Anna… Van valami különbség a frankofón és a magyar könyvkultúra között. Legalábbis erre szoktak hivatkozni. Valahogy mintha az volna az elgondolás, hogy a magyar olvasók az ilyen jellegű könyveket nem tudják értékelni. Vagy csak kevesen… nem annyian, hogy megérné a kiadóknak… Nem tudom. De ha látszódna, hogy sokaknak tetszik, tényleg sokaknak, akkor biztos máshogy lenne…
Ezt valójában egy-két kiadós ismerősünk mondta, de lehet, hogy ott egyszerűen más a prioritás. Nem tudjuk, hogy az olvasók hogy reagálnának… az a három album is csak elfogyott, amiben részünk volt és dolgoztunk. Ennyi a személyes tapasztalatunk és ez lehet, nem is olyan kevés. Ilyen ügyekben lehet, h konokabban mehetnénk a saját fejünk és céljaink után és nem kellene megtorpanni.
Kár, hogy a “tetszik” lehetőséget még nem tudtam a hozzászólásokhoz berakni.. Ez a következő feladat. És, hát elég nagy bátorság kell egy (új) kiadó alapitasához.. Egyszer talán megbátorodom hozzá..
Megrendeltem, most érkezett meg… ez valami gyönyörűség!!!