Ma azt mondja egyszer csak a Sarolt (egy jó ideje most újra, de nem először), hogy “de anyu, tudod mi hiányzik nagyon, és ami csak Magyarországon van?” (A kisebbek szoktak időnként mondani egy-egy olyan dolgot, ami itt nincs, de ott jó volt.) Mondom: nem, mi az? “Hát tudod, amire annyit táncoltam!” – Táncoltál? táncolós helyre nem is nagyon jártunk (mert az oviban hetente volt élőzenés néptánc). -“De! Gitárral énekelt, tudod!” Jaaa! – mondom – a Timi!? – “Na, igen, a Timi a Ringatón!.. és az csak ott van… és úgy hiányzik!” Édesem, pedig már kinőtt a Ringatóból, és már a Timi sem tart Ringató foglalkozásokat, de milyen meghatározó élménye! Nem csodálkozom. Annál kevésbé, hogy neki, szerintem, az inkubátorból köszön vissza elsősorban. Táncolni (és főleg Timivel együtt énekelni), csak később volt lehetősége és alkalma.

Éppen öt éve ilyenkor kellett volna születnie. Ma, vagy tegnap, vagy holnap, mindenesetre mostanában.

Ehelyett még az előző év novemberének végén, a terhesség 29. hetében megszületett. Ilyenkorra már a harmadik hónap telt a koraszülött intenzív osztályon, már a többedik műtéten esett át, és még nem láttuk a kálváriánk végét.

Az egyik januári reggelen, amikor vártam, hogy beengedjenek hozzá, együtt tipródtunk a PIC előterében, a váróban Hazay Timivel, mondhatom talán, hogy akkor még ő is tipródott. Abban a rettenetes váróban a két világ közt. Már nem kint, de még nem is bent, a két világ közt várunk, sosem tudni, meddig. Bejönni odáig minden fél és egész órában lehetett, kimenni ugyanilyenkor, és kb. 10 másodperc van rá, hogy az ember a cókmókját a szekrényből kiszedje, a zöld ruhát, cipővédőt levegye, csipog a gép (még ott is), olyan volt az egész, mint a Forma 1-es gumicsere… Sarolt az előző nap került oda, este, mindjárt egy életmentő műtéten átesett, másnap a bebocsájtásra vártam, amikor Timi is megjelent, és csatlakozott hozzánk, várakozó szülőkhöz. Én ismertem már, látásból. A főnővér még nem. Vissza is kérdezett, amikor Timi bemutatkozott: “Melyik alapítványtól?” – “Ringató.”

Ma már máshogy van. Az volt a Pici Ringató első napja, és az első fecskéje. Azóta már a “Te hangodat ismerem” program keretében működik országszerte.

Milyen az ott bent, amikor a gitárjával valaki megjelenik? Elmondhatatlan. Egy civil odabent! Hát van élet odakint?! Nem orvos, nem nővér, nem azzal jön, hogy milyen rettenetes baj van megint, nem azért jön, hogy valamit beadjon, hogy beszúrjon, hogy vért levegyen, hogy mérjen, hogy számoljon…
A megváltás maga. A fénysugár. A vihar utáni új napsugár. A kapaszkodó. És az összes többi közhely. Odabent egyik sem közhely. Ha nem énekelne, csak úgy odaállna, bizonyára az is ennyit tenne. Neki (is) köszönhetem, hogy túléltem. Én.

Nem tudok nem gondolni még ma is Borikára, aki ott feküdt a másik inkubátorban, ugyanolyan betegen, mint Sarolt, ugyanolyan műtét után. Rövidke életében hallhatta Timit énekelni, és magával vitte a hangját, és a nagymamájáét, aki könnyei közt énekelt együtt vele, odaátra. És nem tudok nem gondolni Viktorra, aki derekasan küzdött 6 hónapon át, sokat mosolygott, amíg itt volt, és a legcsodálatosabb anyukát hagyta itt. És a többiekre, akik a négy hónap alatt jöttek-mentek, a szüleikre, akikkel együtt sírtunk, és néha még nevettünk is. Amikor megjelent a kórteremben a gitárjával, akkor már 6 hete tartott a rémálom, és nemhogy kifele láttunk volna belőle, hanem Sarolt éppen egy életmentő műtéten esett át, aminek még nem lehetett tudni a kimenetelét. És akkor jött a Timi. És én azt gondoltam, hogy “csak nem képzeli, hogy énekelni fogok?” Nem képzelte. Ő énekelt, én meg sírtam. Aztán vele énekeltem.

“Drága Joli! Amikor veletek találkoztam, még az egész PIC Ringató program elején jártunk: 2014, január-február. Még egyedül voltam. A Veletek való emblematikus találkozás is benne van a naplómban. Február 24-én kérted egy találkozásunk alkalmával, hogy énekeljünk valamit, amivel hálát tudsz adni. Sosem kaptam még ott ilyen kérést és tudtam előre, hogy érzelmileg annyira érint a kérésed, hogy minden erőmet össze kell szednem. “Már nincs mit félnem, mert bennem élsz…” Miközben énekeltünk, jött a vizit. Mindenki csak állt és hallgatott. Te diktafonnal a kezedben énekeltél, én meg csak szorítottam a gombócot a torkomban, hogy maradjon a helyén, addig maradjon, míg ki nem érek a kocsiba, és majd ott szabad sírni, de most még nem. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Köszönöm neked… Szeretettel: Hazay Timi”

 

És akkor ma azt mondtam Saroltnak, hogy: de hiszen bármikor énekelhetjük együtt azokat a dalokat, amelyeket a Timitől tanultunk! – De nem emlékszem rájuk!- sírta el magát szinte. Ugyan, dehogynem! És csak elkezdtem, hogy “Sárkányparipán vágtattam…” és már énekelte is tovább… Ugyanígy a többit, ami csak eszünkbe jutott, vagy nekem, vagy Elizának, vagy Bendinek, úgy ringatóztunk együtt a két órás ebédszünetben, amit itthon töltenek délben.