Lányaim

Egy éve épp mostanában (a nőnapra) jelet meg Julie Gautier apnoébajnok és mélyvízi filmes “Ama” című filmje. Semmit sem veszített szépségéből, sem hatásából. Most is lélegzetelállító, szó szerint, mint elsőre volt.

“Egy szöveg nélküli történet, amelyet mindenki saját élményei, tapasztalatai alapján értelmezhet. Csak sejtet, semmit sem ír elő. A legnagyobb fájdalmam akartam kifejezni ebben a filmben. Hogy ne legyen túl nyers, bájjal öltöztettem. Hogy ne legyen túl nehéz, vízbe merültem. A világon minden nőnek ajánlom.”

Hát, nagyon köszönöm. Nem láttam még ennél szebbet. De egy év alatt egészen más értelmet nyert. Tavaly még máshogy értelmeztem, ma mást látok, miközben nézem. Tavaly ilyenkor azt hittem, ismerem azt a fájdalmat, amiről “beszél”. Az is igaz volt. De azóta egy másik van fölül, az előző helyett. Ő a “legkisebb lányának” ajánlja elsősorban… Én annak a legkisebbemnek, aki akár lány volt, akár fiú, már nem születhetett belőlem e világra…

És tánc fiatal koreográfusa, Ophélie Longuet már nem él.

Közben épp elkészült a múlt októberben, Budapesten megrendezett TEDx – előadássorozat azon videója (is), ami épp ehhez kapcsolódik, pedig látszólag más. De inkább csak más “műfaj”, miközben mennyire hasonló…

Kihallom a szobából, ahogy Sarolt telefonál (előkerült a kifuserált walkman, amivel szelfizni is szoktak): “Szia lányaim! Mikor jöttök haza?.. Még öt perc?.. Jó, akkor majd hívunk…”.
Elgondolkodtam.
És rájöttem, hogy milyen sokszor, milyen örömmel mondom (nekik is, másnak is, róluk). Lányaim. 10 évig csak a “fiaim” volt használatban (biztos mondtam már), sokan sajnáltak miatta, és kívántak részvétet, vagy biztattak ez idő alatt azzal, hogy “nem baj…”. De közel ugyanennyi ideje már (közel 9), hogy a csak fiús anyukából lányos is lettem. De még mindig nem bírok betelni vele, hogy vannak lányaim, pláne, hogy többes számban. Nem lehettünk mindig biztosak benne… Sem az egyes számban, sem a többesben.

A lányaimat nem kaptam könnyen (a fiúkkal ellentétben). Az egyikről itt írtam. A másikról még csak részben (teljesen még soha) itt.

A lányaim most hirtelen, kicsit kényszerűségből egymásra találtak, mert a drága barátnőiktől el kellett válniuk, és lettek ketten nekem, mert a fiaim többé-kevésbé önállósodtak. Még a legkisebb is.. Egyedül jön-megy (vagyis biciklizik) a városban, eltalál mindenhova, ahova küldjük, vagy ahova saját akaratából menni akar. Jobban tájékozódik, mint én, pedig én régebb óta ismerem a várost… Egy hónapja még nem hittem volna, – bár ez volt az egyik indíték, mert Bendi már annyira kívánta ezt az önállóságot, amit itt megkaphat,- de azt nem is gondoltam, hogy tényleg ennyire tud is élni vele… Lakáskulcs, biciklilakat, hátizsák.. és megy.
Így aztán gyakran vagyunk csak hármasban, a lányaim és én. Akik most egyazon tanító/óvó bácsin osztoznak (szerda-csüt.Sarolté, kedd-pénteken Elizáé), össze is vesznek rajta (sajnos elég jóképű, de szerencsére elég fiatal), ami egyrészt azt jelenti, hogy itt az óvoda már szinte iskola sajna, meg azt is, hogy szerencsére egy helyen vannak. Amikor ki-ki bemegy a számára kijelölt ajtón (az épület két végében), odabent, az udvaron már mennek is egymáshoz a kerítéshez… Egyrészt szívszorító látvány, még úgy is, hogy tudom, ez csak átmeneti, lesz olyan, amikor nem is keresik majd egymást. Másrészt meg szívmelengető, hogy vannak egymásnak, hogy ebben a helyzetben ott vannak egymásnak. “Mert amikor kérdezgeti, hogy mikor jön az anyu, akkor mondom neki, hogy már csak egy perc, – de ezt csak úgy mondom, – és hogy az tudod mennyi, Saci, az egy perc? Annyi, hogy hatszor megszámolod az összes ujjad. És már jön is az anyu!” És ehhez hasonlókat mesélnek minden nap. És borzasztó vidáman jönnek ki, még akkor is, ha az egyik nehezen megy be (kivéve, amikor az óvóbácsi van).
A lányaim.

Jó, hogy az anyjuk lehetek, a mintáimat majd ők okosan átszínezik.