Hat évvel ezelőtt pont a mai napon írtam első lelkesedésemben erről a könyvről. Amikor először olvastam. Azóta már számtalanszor átmentem újra és újra a szövegen, miközben fordítottam, aztán az utómunkák során, de előtte is, ebben a hat évben úgy olvastam bele időnként, mint más a Bibliájába.
És pont egy éve ilyenkor találkoztam a szerzővel, Anne-Laure Bondoux-val, mondtam is neki, hogy olyan ez a regénye számomra, mintha a bibliám lenne. És akkor ígértem meg neki, hogy megcsináljuk a magyar kiadást.
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogyan. De a kocka ezzel el volt vetve. És egy évre rá, itt a magyar Tant que nous sommes vivants: Amíg életben vagyunk, Anne-Laure Bondoux, az Esti Kérdés kiadásában.
2025-10-18
“Devenir mêre, oh oui, c’est une chose…
mais c’est devenir soi-même qui est le plus
difficile.”
Azaz: Anyává lenni az egy dolog… de önmagunkká
válni, az már sokkal nehezebb.
A fantasztikus fejezetzáró mondatairól híres Anne-Laure
Bondoux (A Princetta és a kapitány, a Csodák ideje, a
Gyilkos könnyei, ezeket már emlegettem) regényéből, aminek
címe: “Tant que nous sommes vivants…”
Vagyis “Amíg élünk…”( addig szeretjük
egymást.)
És most nem csak a fejezetzárók
fantasztikusak, hanem a fejezeten belüliek is, majdnem mind, folyton
meg kell állni egyiknél másiknál, újraolvasni,
újraolvasni, átgondolni…
“Il faut toujours perdre une part de soi, pour que la
vie continue?”
Mindig el kell veszíteni egy részt
önmagunkból, hogy az élet folytatódjon?
És van benne szülés, amolyan természet rendje szerinti, szaksegítség nélküli, az erdőben, kettesben (hármasban a babával, persze). Ezt is tudja: “Végül a negyedik nap reggelén Hama üvöltése keresztülvisszhangzott az egész erdőn, egészen a hegyek lábáig. Valami rendkívüli erő dolgozott benne, hogy utat törjön a csípőjében. Egy erő, ami megnyitotta, szétszakította és visszahozta az életbe.”
És a szülésnek eme hangjára az erdő túloldalán lakó
Tizenkettő (“A családunknak nincs semmi
fantáziája” ezért mindenkit úgy hívnak, ahányadiknak
született Egytől Tizenkilencig.) útra kel, mert ő meg egy
bába, de utoljára akkor volt szülésnél, amikor az utolsó
testvére (azaz Tizenkilenc) született, és annak is már közel
20 éve…
És ez az anya, akinek mindkét keze
hiányzik, vagyis nincsenek ujjai, amelyekkel beletúrhatna a
hajába (vagy a szerelméébe), vagyis amivel a gyerekét
megfoghatná, amivel megsimogathatná…
De Tizennégy
(aki meg a gyermekágyi doula, sőt még annál is több),
mindenre megtanítja: “Pelenkázd a fogaddal, ahogy a
nőstényfarkas! Hiszen a farkas nem ad pelenkát a kölykére!
– De ha adna, így csinálná!”
És mindez még
semmi: itt az apa is, aki meg a neki jutó bűntudattal küzd
(ez is mennyire ismerős, hát nem? ), aki meg kovács, de nem
egyszerű munkás (csak a sorsa erre kényszeríti), hanem
aranykezű (miközben a szerelme meg ugye kezetlen)
fémszobrász (a könyv borítóján látható kovácsoltvas mesét ő
“csinálta”), és az éppen megszületett kislány,
akinek meg váltokozik az árnyéka: hol oroszlán, hol meg
madár, vagy akár farkas, egér, lepke, bármi más…
“A
gyereknek nincsenek határozott körvonalai.. A belsője nem
felel meg teljes egészében a külsőjének, és vica versa.
Lebeg, és minden összekeveredik.- mondta Hét – Ami egy
elég banális jelenség a gyerekeknél. – A felnőtteknél
is – tette hozzá Tizenkettő.”
Hát,
ilyesmi… és ezek csak amolyan kiragadott
részletek…
Fantasztikus. Már megint.
Anne-Laure Bondoux: Tant que nous sommes vivants… Gallimard Jeunesse 2014.