A különórákra most megint olyan nehéz rávenni magam, ezért is autóba kell ülni, dugóban pöfögve ácsorogni, parkolásért fizetni (tényleg, tisztára a két évvel azelőtti életemet élem), környezetvédelmi szempontból is zavar, de bevallom, lusta is vagyok hozzá.
De – be kell már látnom -, hogy ahogy buktát is el kell kezdeni sütni végre, úgy a korábbi elfoglaltságaikhoz is vissza kell térni, ha nem ott, akkor itt. A hangszert én nyomom inkább – gondoljatok bele -mondom -, majd amikor két (vagy négy) év múlva visszamegyünk (bárhova is), ti majd nem folytathatjátok ugyanott a többiekkel, mert ennyi évet kihagytok közben, az milyen kár lenne -, a táncot meg a lányok mondogatják erősen.
Így aztán összetettük erőinket és tegnap – mivel itt szerdán és pénteken csak 11-ig tart az iskola, erre a két délutánra van minden gyerekfoglalkozás bezsúfolva -, nekivágtunk ennek a kalandnak is: Elizát viszem a helyi konzervatóriumba (te jó ég, mennyire más az is itt, mint amott volt!), előtte megállunk táncolni (Eliza a klasszikust folytatná, amit az elmúlt két évben csinált, emlékeztek még a szóló táncára, amit az anyja fejetlensége miatt kellett végrehajtania az évvégi főpróbán?), Sarolt meg mindenképp polinéz táncot akar tanulni…
Polinézt? Biztos?
Igen, igen. (Nem tudom a fűszoknya, a kis virágos melltartó, vagy a virágkoszorú vonzza-e?)
Mázli, hogy a klasszikus táncteremmel szomszédos lépcsőházban van az egyik legnevesebb polinéz tánciskola, így míg Eliza emitt, mi átmegyünk Sacival amoda. Hopp, éppen most van a kislányok órája, már be is állhat…
A néni első dolga, hogy felköti Sarolt póláját a derekáról…
Aztán riszálnak, riszálnak, meg napot imádnak, meg karokat lengetnek, meg derékban törnek (szó szerint: casse! casse!, hangzik az instrukció), én meg nézem, csak nézem, tátom a számat, és eszembe jut, hogy az elmúlt két évben afrikai táncot tanult (kicsit én is vele, végül sosem mutattam ugye, pedig mennyi felvételt készítettem arról is… hogy az én koraszülöttvoltéskitudjamilyenlesz amozgásakislányom hogyan táncol afikai dobok vad ritmusára), ami mennyi hasonló elemet tartalmazott, mint ez (pl a karokat a magasba emelve imádjuk a napot), és mégis mennyire teljesen más, és hogy ez is mennyire ösztönös, mennyire belső, mennyire női, mennyire fizikai, miközben úgy tűnik, éppenséggel semmi…
Nézem ezt a közel hetvenes nénit (vagy már azon túl, nem tudom biztosra eldönteni, midenesetre nem harmincas), aki a falakon lévő diplomák tanúsága szerint minden nagy nemzetközi tradicionális táncfesztivál ilyen-olyan díjazottja, esetleg éppen nyertese az elmúlt negyven évben,
nézem, hogy mennyire gyönyörű,
és hát a vérében van,
hiszen ez a sajátja,
ez az övé,
ez az ő hagyománya, a tudása, az ősei tudása, és az ő jelene,
és itt esik le hirtelen,

hogy hát nekem is ezt kell csinálnom, hát persze!  

Ha tényleg találkoztni szeretnék az itteni emberekkel,
ha szeretném megismeri és érteni azt, ami igazán ők,
akkor nem azt kell néznem, hogy itt most megint autóval pöfögök mindenhova, hogy a szupermarket mélygarázsában telerakom megint a kocsi hátulját a sok előrecsomagolt kajával,
hogy el kell felejtenem a biciklim
meg a kovácsoltvas balkonokat és ajtókat,
hanem ide kell jönnöm közéjük,
na nem azért, hogy lerázzam végre a popsimról (igazság szerint egy másik szót kellene használnom rá, amelyik f-el kezdőik, és -enekem-mel folytatódik) szóval róla, a rárakódott felesleget, amivel pedig a 44-nél épp megbarátkoztam (és most, a 45-nél sem vagyok vele haragban),
nem is azért, mert ilyen teljesen autentikus képek lógnak a falakon,
hanem azért, hogy ez a (covid miatt sokkal hangsúlyozottabb) elszigeteltség-érzés megszűnjön,
hogy ezektől a nőktől ellessem, amit ők tudnak,
a táncban,
a konyhaművészetben,
a szokásaikban
a mindennapjaikban,
szóval róluk,
hát hogy nem jutott ez eddig eszembe, nem is értem,
pedig volt idő, amikor a magyar néptánc (ami meg nekem a sajátom) nekem is fontos volt (nagyon is, milyen fura, hogy ez a vegyes házasságom és a lehetőség elmaradása miatt így ki tudott veszni), de a tánc önmaga tulajdonképpen létszükséglet (ahogy az ének is), ha nincs magyar, jöhet az afrikai, a lényeg a mozgás (a popsirázás…),
itt meg most jut eszembe, ahogy nézem a lányomat, meg ezt a nénit,
hogy a tánc lesz az, amit csinálni fogok (na nem napi nyolc órában, nem úgy értem), egye fene a ciki fűszoknyát,
meg a nem éppen reprezentatív, sokat látott, sokat tapasztalt hasamat,
táncolni fogok ezzel a nénivel (ő sem nádszál ugye, mégis milyen gyönyörű, nem? az alkata, a megjelenése, a mozgása, mert a többiből nem sokat láttok, de az arca is gyönyörű),
szóval táncolni fogok a nénivel,
meg a többi polinéz tetkós nővel,
derékba török (casse!),
riszálok
és napot imádok,
mert így lesznek emberek, akikkel rendszeresen összejárok,
akiktől tanulok,
akiket ismerni fogok,
és akkor már úgy mehet majd el innen egyszer,
hogy vittem innen magammal tényleg valamit.
Imádom, hogy ebben sincs szükség táncpartnerre (azaz férfira, úgy mint mondjuk egy kalotaszegi táncban, mert az azért maradt ki végül az életemből, mert…), ahogy az afirkaiban is, mi nők táncoltunk együtt, nem kell ehhez más, csak én,
meg a többi nő (jó, jó, tudom, van a magyar néptáncban is karikázó, hogyne, de azért azt nem járnám sűrűn),
és a többi nők (szándékos a helytelen forma),
a női kör,
ami most kifejezetten jól fog jönni,
ami most kifejezetten kell nekem,
ami megvan itt veletek (bocs, fiúk, veletek is), de mennyire kell az, ami nem virtuális, és amihez nem a gép előtt ülök (a már amúgy is jól lerakódott popsimon, de inkább az f-el kezdődő szóval illethetném),
most ettől fog belém vissztérni az élet,
most már tudom.
És kifele menet veszem észre, hogy (mivel mindjárt az elején leesett az állam), én ebben a szűk egy órában végig tátottam a számat, és arra is rácsodálkozom, hogy mindig, amikor újfent kicsit csüggedten kérdezgetem magam, hogy mégis mit keresek én itt, akkor a lányaim adnak rá választ…
Kicsit videóztam is (tátott szájjal), ugyhogy aki belepillantana, miről beszélek, itt lehet (már a zenét szolgáltató gitáros figura miatt is érdemes): https://drive.google.com/…/18FUC55p4…/view…
(És a konzervetóiumi zeneóra is szuper volt, Elizának tényleg mázlija van, egy csoda fuvolatanárnőt hagytunk ott a strasbourgiban, és most kapott helyette egy hasonlóan csoda polinézt…, és a balettóráján is nagyon boldog volt, úgyhogy tegnap este – azért nem írtam meg mindjárt tegnap est (nálatok ma reggel), mert fáradtan és boldogan feküdtünk le hamar, és én aludtam egyet rá, hogy tényleg-e.. hogy ma reggelre kelve is ezt fogom-e gondolni. És igen.)

Ez itt a helyi konzervatórium egy részlete, éppen a csellóterem ajtaja.