Kedvenc pékségem

         A kedvenc pékségem (ami sajna nem ugyanaz, amelyikbe bérletünk van, lásd. majd alább) kirakata volt ilyen Mikuláskor… Errefelé ilyen lakkcipőben jár talán a Mikulás?

Igazából nem jár a Mikulás. Sem az óvodában, sem az iskolában, ezért nincs sem önkormányzati csomag, se más .. Csak az az egy, amit a csizmába tesz az igazi, (aki felhajtja a kikészített, rég kihűlt kávét, és akinek a rénszarvasa megrágja a répát) annak, akihez jár – német hatásra itt Elzászban talán előfordul, egyébként a franciáknál úgy általában nem.

Nekem ez azért iszonyú megkönnyebbülés, mert nálunk a november harmincadikai két szülinapossal és a másnap induló adventtel iszonyatos volt az édességdömping már eleve, erre jött a Mikulások tömkelege és így haladtunk a karácsony felé. Itt a boltokban sem kapható előre gyártott mikulás-csomag, sem csokimikulás, én egyetlen típussal találkoztam, a legkommerszebb csokifajtából. (Gyanítom, hogy a szupermarketekben tartanak azért szélesebb választékban, de nem ellenőriztem, nem járok olyanba.) A pékségben ellenben volt csokimikulás, többféle is, meztelen, vagyis csomagolatlan, ét-vagy tejcsokis, nem üreges, hanem töltött, iszonyú finom… kézműves, na. De úgy látom, nagy keletje nincs, még mindig van belőle a pultban egy-egy, így február végén is …
Viszont: Mikulásra helyi szokás szerint Menelét sütnek (manalas vagy mannele), ami kelt tésztából készül, natúr, mazsolás, vagy csokidarabkás emberke. Karácsony közeledtével az emberke-formát leváltja a fenyőfa-forma, de a tészta ugyanaz. Ez megsült egész jól a remoskámban, míg az apró mézessel nem mertem kísérletezni.
(Az a figura, aki piros ruhás, és nagy fehér szakálla van, szóval aki mifelénk Mikulásként december 6-án jár, itt Télapó névre hallgat, és Karácsonykor jön…).

De a lényeg ez a pékség. Szilveszterre ilyenre változott a kirakata:

Nagyon bírom ezt a cipős témát, ez az aranypántos szandál tűsarokkal nagyon vagány (még akkor is, ha sosem viseltem még ilyet, és bizonyára ezután sem fogok). 

Persze azért a kenyere sem rossz (oh, ahogy ő maga sem!), sőt, a legjobb a környéken, pedig nagyjából minden második utcában van egy pékség. Franciaországban sosem halt ki ez a mesterség, nem váltották le a fagyasztott termékeket sütő látványpékségek. Sütnek persze a boltok és a nagyáruházak is baguettet, meg mindenféle zacskózott, szeletelt kenyeret, de a franciák azért elmennek naponta kétszer- háromszor a “saját” pékjükhöz a frissen sütött kenyérért. Azzal kezdik a napot, és azzal is zárják: út közben hazafele még beszerzik a vacsorához a friss kenyeret. És a pékségből veszik a süteményt is alkalom adtán, azt is a pék süti. Ezek igazi kis műhelyek.

És akkor még nem is beszéltem a pékről, magáról! Hm… hát ő megér egy külön misét (akarom mondani bejegyzést), hamarosan meginterjúvolom és akkor be is mutatom (na, ez kezd a “dekoltázs”-hoz illő hangvétel lenni).

Úgy nézem, ő teljesen egyedül dolgozik, egy-egy délutánon van egy eladólány helyette, de egyébként a boltot is ő viszi. Kedves, udvarias, figyelmes, de mindez nagyon szolidan. Nincs az a – régebben annyira ismert – bratyizás. Itt olyan eleve nincs. Nem azért, mert a franciák olyan ridegek és távolságtartóak. Szerintem csak tök normálisak.

És akkor itt mesélek a bagette-bérletünkről. Ez azt jelenti, hogy kifizeted előre 10 darab árát, a pék ad egy 10-es bérletet, és minden alkalommal, amikor kenyérért mész, beikszeli a megfelelő számút, amennyit kérsz éppen. És amikor megvolt a 10, akkor kettőt ingyen kapsz (és ilyenformán annak a tíznek darabja is kevesebb, mint egyébként, bérlet nélkül egy bagette ára). Minden környékbeli családnak van ilyen bérlete, a lustábbak nem hordják oda-vissza magukkal, hanem a péknél marad, aki egy kapcsos mappában gyűjti őket (van egy jó pár ilyen dossziéja, piros, kék, zöld, nem tudom, talán utcák szerint, vagy abécé szerint rendezve, nem járok gyakran, még nem tudtam kifigyelni), és azt mindig fellapozza a családnév bemondására (ha még nem ismerné föl esetleg a törzsvendéget, vagy nem tudná a nevét kapásból). Nagyon vicces, míg kikeres, ikszel, majd kiszolgál…

Nagyon remek dolog, olyan, mintha volna egy házipéked (a háziorvos mintájára, ha lehet ilyet), aki hajlandó helyetted hajnalok hajnalán kelni, gyúrni, dagasztani és kisütni… Neki jó, mert mi, a környékbeli lakók eltartjuk, ő meg korrektül ellát mindenkit naponta háromszor friss kenyérrel.

Mondtam, hogy ritkán járok, igen, mert ez az első naptól fogva Bendi dolga, amit maga választott magának. Reggel elsőként ébred (na jó, mi csak úgy teszünk, mintha még aludnánk, de amint kilép a lakásból, már föl merünk kelni), szóval elsőként ébred 7 óra 20-kor (igen, 7:20-kor), a Mátétól örökölt vekkerre (mert a Máté a Simontól örökölt okosteló hagjára, aki viszont visszaváltott nyomógombosra, mert az okost utálta), gyorsan magára kapja a ruháit, és elszalad a pékségbe (két sarok, két perc oda, két perc vissza, ehhez nem is ül biciklire), és hozza a friss, ropogós, általában még meleg (vagy ha még jobban siet, még forró) bagetteket. Hatunknak kettő a reggelihez, abból azért marad egy fél az ebédhez, ha kell, és az uzsonnához és a vacsorához még egyszer megy négykor, amikor megjön a suliból. A pék is négykor nyit újra, egy órakor bezár, mert olyankor úgysem vesz senki kenyeret, és ő is ebédel, gondolom, és aztán 4-re a következő friss sütéssel készül.