Nézegetem a gyerekek füzeteit, érdekes, itt élvezettel teszem ezt is, (na de még így sem csinálom gyakran…), mert Elizáéban mindig van valami idézet, szállóige, közmondás minden lecke előtt. Ilyenek, hogy “Veni, vidi, vici (Jules César)”, vagy “Cogito, ergo sum (Descartes)” vagy a “Minden út Rómába vezet”, vagy a “Jól csak a szívével lát az ember” vagy “egységben az erő”(l’union fait la force), “egy mindenkiért, mindenki egyért” (Les trois mousquetaires, Alexandre Dumas), és így tovább (még az is egy helyen, hogy “egyszer volt, hol nem volt… (mese)”. Hirtelen megakad a szemem ezen:
“Hasta la vista, baby! (Terminator)” – Ez mi, Eliza!?! – kiáltok föl. Odajön, ránéz, azt mondja: “Ja, az! Az egy phrase culte.” Na, jól van… Már nem is csodálkozom semmin. Lapozgatok tovább, látszik, hogy novemberben és decemberben nem nagyon néztem bele a füzetébe. Ilyeneket találok még:
“Az erő legyen veled! (Star Wars)”, vagy :
“Ho-ho-ho! (Télapó)”
#möszjőhorandforever

Itt írtam már róla korábban egy kis ismertetőt.

Amúgy augusztus végén, amikor elmentünk beíratni a gyerekeket az iskolába, egy adott pillanatban az igazgató kissé zavartan ecsetelte, hogy bizonyára furcsa lesz nekünk, de itt Elzászban kell erkölcstan vagy hittan közül választanunk, míg Franciaország többi részén ilyen nincs. Mi meg összemosolyogtunk, és megnyugtattuk, hogy ugyan kérem, mi Magyarországról jövünk! Hirtelen az erkölcstant választottuk, kíváncsi voltam, az itt milyen. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ki lesz Eliza tanítója.


Milyen jól tettük! Azóta a csütörtök délután azzal telik, hogy Eliza “előadja” möszjő H. aznapi erkölcstan óráját, aki ilyenkor általában a bársony karosszékében ül, és mesél… Annyi jó kis tanulságos mesét hallottunk már a környezetvédelemről, az együttműködésről, az önzetlenségről, vagy csak pusztán az emberi (ilyen vagy olyan) természetről.


Máskor meg feladatot ad. A mostani az volt: “Képzeld el, hogy te vagy a président de la république! Mit teszel a szegénység és az éhezés ellen?” Négyes csoportokban kellett dolgozni, és megoldást keresni a problémára. Kérdezem Elizát, hogy na, és ti mit gondoltatok ki? Hát, hogy minden nap behívunk egy hajléktalan embert ebédelni magunkhoz. (Hopp, ez nyilván abból ered, hogy nálunk rendszeresen ebédel a helyi spanyol hajléktalanunk, de azért nem naponta.) De azzal még nem oldottad meg a problémáját! (Mondta Möszjő is, ahogy én is.) Ráadásul nem tudod az összeset behívni ebédelni, sokan vannak ám az utcán élők. Igen, mondja, de többen vannak, akik nem azok. Szóval, ha mindenki behív valakit, akkor nem is jut mindenkinek. Értem. De egy év 365 nap…Nem baj, minden nap mehet mindenki valaki máshoz, még akkor is lesznek, akikre nem jut ebédvendég. Valóban… Érted? Minden szegény ember ember eszik minden nap valakinél, az év minden napján. Értem, értem, jónak tűnik. De még mindig csak egyszer jóllakott. De továbbra sem változott a szegénysége, sem a lakhatása… Tudom, mondta a Möszjő is. Erre írtuk azt, hogy az ebéden kívül mindig adunk is valamit neki, amit eladhat, a rossz ruháinkat… Rossz ruhákat?! Hát kinek tudja eladni a ruhát, ha már rossz?! Nem rossz, csak nálunk már fölösleges.. vagy több is van belőle… a kettő kabátból az egyiket, de még jó… Értem..  Meg más dolgokat is, nem csak ruhát. Világos… De szép is lenne!

Megoldás, látom, nem született, de érzékenyítésre jó.
Kíváncsi vagyok, a jövő héten hogyan zárja a témát a Möszjő. Mert látom, Gandhi következik, ma azzal zárták a délutánt (délelőtt moziban voltak, tegnap meg egyáltalán nem ment az osztály iskolába, mert ő nem ért rá, és nem volt helyettesítője), hogy “A szemet szemért, fogat fogért elvet követve végül mind vakok és fogatlanok leszünk.”

De ezen felül is elképesztő módon kitölti ezeket a rövidke tanítási napokat. A héten pl egyik délben azzal jött ujjongva haza Eliza, hogy “anyu, ma konzervdobozzal fényképeztünk! Egész délelőtt kint voltunk az udvaron, fúrtunk egy lyukat a konzervdobozba, tettünk bele egy papírt, aztán azt a papírt ilyen löttyökbe mártogattuk, és amikor megszáradt, rajta voltunk! Ahol fehér az arcom, ott fekete voltam, ahol meg a hajam van, meg a szemöldököm, ott meg fehér.. !”

Egy kávésdoboz volt az a camera obscura vagy ahogy itt mondják: sténopé. Itt az Elizáról ily módon készült fotó:

Ma meg volt valaki a “zöldek”-től, aki a lazacok szerencsétlen sorsáról mesélt nekik (“ezért egész délelőtt nem csináltunk semmit” – Ez semmi, kérdem én?!). Ennek mondjuk a fotózáshoz nem sok köze van (bár vetítés is volt), ellenben karácsony előtt nagyon aktuális. Mi most már tuti nem eszünk lazacot szenteste. (“Voltak olyan bácsik, akik a kezükben áthordták a másik oldalra azokat a halakat, akik fönnakadtak a gáton.”)

És a meséi! Na, a meséi, az még megérne egy külön misét. “De nem felolvas ám, anyu! Beül a szép karosszékébe, és mesél, mesél, magától, fejből!” (Azokat is föl fogom jegyezni.)

Amikor pedig a fogyatékkal élők hete volt, akkor az iskolában az egész hét ennek jegyében telt. “Beköltöztek” hozzájuk néhányan a vakok és gyengénlátók egyesületéből, akik mindenféle “foglalkozásokat” kínáltak a gyerekeknek. Nagyjából, mintha házhoz (iskolához) jött volna a Láthatatlan kiállítás. Volt egy néni a kutyájával, ő arról mesélt, milyen az élet a vakvezető kutyával (“tudtad, anyu, hogy az ilyen kutya mindenhova bemehet?”), és volt egy bácsi, akivel “vakon” fociztak a tornaórán (“neki ment a legjobban, mert én azt sem tudtam végül, merre van a kapu”, “és neki nincs se kutyája, se botja!, mert ő ezek nélkül is jól elvan, még focizik is!”), és az egyik termet berendezték amolyan labirintusnak, amin bekötött szemmel kellett átjutni. 

De Elizáék mindemellett voltak az egyik galériában megnézni az új fotókiállítást (mondtam már, ugye, hogy az osztályfőnöke fotós), amely az afrikai orvvadászokról készült (“ááá, anyu, és volt elefánt, amelyiknek le volt vágva a feje!”) au bout des fusils (“A puskacső végén”) címmel, és az iskolai “műhelymunka” témája amúgy “A kedvenc alvókám” volt, egyik nap mindenkinek be kellett vinni a magáét, és így fotózták egymást, ki-ki a maga kis kedvencével a kezében…
Hát, én nem értem… és mi lesz a tananyaggal?! 🙂

A fotót az egyik osztálytárs készítette.