Artó és a könyvek tündére

A gyermekkönyvek nemzetközi napjára, ami egyben a meseírás napja is, (na és nem mellesleg a nővérem születésnapja) tartogattam a könyvek tündéréről szóló egészen gyönyörűséges albumot. Nem is csodálkozom, inkább újra rácsodálkozom, hiszen ezt is az az Agnès de Lestrade írta, aki A nagy szógyárat, és az az Olivier Latyk illusztrálta, akiről emitt (is) ódákat zengek.

Szóval remekmű. Nem is fűznék hozzá egyebet (vagyis hát igyekszem visszafogni magam, de időnként azért közbeszólok majd, biztosan), győződjetek meg róla magatok:

„Tara, a könyvkötőlány minden reggel kinyitja a kis műhelyét. Odabent a polcokon várják a lapjaikra szétesett könyvek, a darabokra hullott történetek. Az ecseteivel és a ragasztójával a lány rendbe teszi a mondatokat, kibékíti a szavakat és összeilleszti a gondolatokat. A műhelyében a bőr, a por, a papír, a karton és a pörkölt mandula-ízű tea illata terjeng. Tara mindig is ezt csinálta. Ahogy őelőtte az apja.”

Akár ennyi is elég lenne, ez így önmagában már annyira szép. De ahogy A nagy szógyárban, még erre jön egy teljesen egyszerű, mondhatni profán történet, ami mégis szívszorongatóan szép.

Egyik reggel egy fura kisfiú toppan be a boltba, azt mondja, neki azt mondták, hogy Tara keze akár egy tündér varázspálcája, csodákra képes. Anselm mondta, a halász, aki Tarának hála, úgy olvassa az óceánok térképét, mint egy bajnok, és a legjobb halakat fogja ki.

Ezért Artó elhozta a szülei esküvői fényképalbumát. Ami teljesen szétesett. Arra gondolt, hogy ha Tara újrakötné az albumot, azzal kibékítené közben a szüleit is… Ha igaz, hogy a keze csodákra képes… Ha a munkája tényleg olyan varázslatos. 

De Artó nem tud fizetni, ezért úgy egyeznek meg, hogy Tara újraköti a könyvet, Artó pedig cserébe iskola után eljön segíteni neki a műhelybe. Így tanulja ki Artó a szakmát: Tara megtanítja neki, hogyan kell olyan ragasztót keverni, ami “nem hagy foltot az emlékeken“, hogyan kell összevarrni a szálldosó lapokat, akár a “tollakat a madár szárnyára.” Néha rákérdez, hogy mi lesz a szülei albumával, de Tara azt mondja, hogy “összebékíteni az embereket időbe kerül, légy türelmes!” 

Megtanul szétszedni, összeilleszteni, ragasztani, préselni, és felismerni a bőr és a papír különböző típusait. “Látod, Artó, a papír olyan, mint az emberek. Vannak köztük rugalmasak, ellenállók, kezelhetők. Mások meg könnyen szakadnak.” Artó szomorúan állapítja meg, hogy az ő szülei “sérülékeny papírok”.

Minden szerdán a műhelyben dolgozik (aznap nincs iskola) Tara mellett, és már nem kérdezi az albumot. “Megértette, hogy újrarendezni egyben várakozást is jelent.”

Egyik szerdán Artó meglepetten tapasztalja, hogy Tara nincs a műhelyben. A nappalijában ül a fotelben, és ömlenek belőle a szavak.

“Anyám meghalt, amikor megszült engem, és azon egyetelen éjszaka alatt az apám lett az anyám is egyben. Minden nap magával vitt a műhelybe. Eleinte mindent a számba tettem, amit csak elértem. Ismerem minden egyes papír ízét! Aztán ahogy nőttem, az apám mindenre megtanított: vágni, anélkül, hogy kettéválna, varrni, anélkül, hogy megsérülne, összekötni, anélkül, hogy összezárna. Azt mondogatta, hogy olyan a kezem, mint egy tündéré.” Én is ezt mondom –  így Artó – mert az ujjaid rendbehozzák az emberek életét.

És amikor már nem is gondol a szülei fotóalbumára, egy napon ott áll készen, mintha egy szellő emelgetné a lapjait,olyan könnyen lapozható, szinte magától. Artó ott látja a képeken a szüleit, szép esküvői ruhájukban, a meghívottakat, akik boldogan nevetnek, és a szép fehér ruha alatt a gömbölyödő hasat, aki ő maga, anyukája hasában.

Hazamegy, leteszi az albumot az asztalra. Ott vannak vele a szülei, apukája a felesége kezére teszi a kezét, odakint a szél elfújta a felhőket, a nap ragyog, akár a vörös bőrkötés a könyvön.

Artó most már biztos benne: Tara tényleg egy tündér. (Még akkor is, ha az életben nem történik mindig így, vagy épp csak egy időre szól a kibékülés, míg az a fényképalbum szét nem feslik újra.)

Én is biztos vagyok benne: Agnès de Lestrade és Olivier Latyk is, ki-ki a maga műfajában. Az író mindig annyira költőien beszél annyira egyszerű dolgokról, hihetetlen. Az illusztrátor meg most olyan retrósra vette saját stílusát, – ezt is imádom, (és itt mutatok tőle mást) – de mennyire illik a témához! Varázsolnak, na, mindketten, ez az igazság.

És a gyerekeim is azzal bújnak elő a könyvből, hogy “jaj, ez annyira szép!”

 

Agnès de Lestrade – Olivier Latyk: Arto et la fée des livres, Milan Jeunesse 2010.

Création graphique et mise en page: 2 oeufs bacon p’tites patates