Elkezdték mondogatni, hogy süssek már buktát…
Milyen buktát, a baracklekváros gőzbuktát, vagy mit? (Már nem is emlékszem, miket szoktam sütni, pedig nem is olyan rég volt a karantén, amikor tényleg minden nap, de karantén nélkül is szoktam elég renszeresen.)
Nem, azt a csokikrémes (olykor nutellával töltött) buktát, amit a sütőben szoktam…
Ja! Hát, én a költözés előtt, a nagy selejtezéskor minden kis recept-cetlit kidobáltam (a legjobb receptjeim mindenféle olvashatatlan cetlin voltak), de a nagy kedvenceket, a bevált recepteket azért előbb lefényképeztem, szóval van a telefonomban egy “receptek” mappa.
Igazuk van, végre jó lenne úgy csinálni, mintha itt élnénk, és mintha itt élnénk a rendes családi hétköznapjainak, amelyekben az anya általában (ha nem is minden nap) süt uzsonnára valamit az iskolából hazatérő gyerekeinek (a szupermarket péksüteményei helyett). Beláthatnám végre, hogy itt is úgy vagyok az anyjuk, mint máshol, és itt is ugyanúgy a gyerekeim, mint máshol…
Jó, a múlt héten már sütöttünk palacsintát (de az még mindig olyan, amit az ember nyaraláskor, teleléskor is szokott, azt a legkönnyebb összehozni egy akármilyen vendégház konyhájában), na, itt még az is annyira bonyolult volt, mert mire kikevertem (kézzel, fakanállal)a tésztát, rájöttem, hogy merőkanalam sincs (levest nemigen fogok itt főzni, úgyhogy a merőkanálon átsikolott a tekintetem a múltkor a tahiti diszkontban, nem baj, lehet azt önteni is, ahogy az olajat is alá, mert olyan kenőtollam sincs, amivel nagyanyám a serpenyő alját kenegetni szokta…
Sőt, már csokiskekszet is sütöttem (szünet volt a múlt héten, ugye, ilyeneket készítettünk a strandra), azt, amit még az iskolakezdéskor beígértem nekik, hát, az is csak ilyen dobozból kiöntött, félig vagy inkább háromnegyedig már kész süti volt, amit rendes anya szintén csak nyaraláskor készít, mert szinte előre van gyártva…
Oké, akkor nézem a “receptek” mappában azt a buktát. Megvan. Jó, hát dagasztani lehet kézzel is, csak nem a trópusokon, amikor pusztán a bevesárlás hazahurcolásától majdnem elájulsz (és szerintem a sütőt bekapcsolni is szinte bűn, de a gyerek nem így működik), úgyhogy elgondolkodtam reggel: vegyek egy olyan elektromos habverőt, amihez dagasztókarok is vannak, (amilyenem volt otthon, a kedves férjemtől kaptam egyszer régen, mert nem csak könyvet tud ajándékozni…),tulajdonképpen mindkettő jól jönne, a habverő majd a palacsintatésztához (meg mennyi más sütihez), és hát dagasztani akkor már mást is fogok, ha lesz ilyenem.
Rendben, fél nyolc után öt perccel már a boltban vagyok, mivel addig már minden gyerek iskolában, habverő sincs, nem hogy olyan, ami cserélhető dagasztókarokkal… Hát, itt mindent rendelni kell, aztán majd egy következő szállítmánnyal megjön a hajóval, két-három hónapba telik csupán, semmiség…
Jó, akkor nekem tulajdonképpen sokkal jobb lenne a kenyérsütő automata (amilyenem volt otthon, a tesómtól kaptam vagy 10 éve, és azóta szinte naponta dolgozott nekem, sütött, dagasztott), az van, egyetlen példány, ráadásul ez olyan modern darab, amiben lehet rizst is, zabkását is, joghurtot és túrót is készíteni… nahát, ez igazán univerzális darab… azért kicsit körbeautózom a szigetet (na jó, csak a felét, a másik felén nincs úgyse ilyesmi), megnézem az összes Tahiti Hiper Brico-ban, meg a Tahiti Ménager-ben, hogy van-e dagasztó karos elektromos habverő, vagy egy egyszerűbb dagasztógép, de egyikben sincs egyik sem, úgyhogy vissza ebbe a boltba az iskola mellett, hát, akkor az az egy, ami a szigeten pillanatnyilag található most már az enyém lesz, és rengeteget fogom dolgoztatni a következő két évben, már csak azért is – jövök rá rögtön – mert itt most már az sincs, hogy leszalad reggel valamelyik gyerek a pékségbe és hoz friss baguettet, közel-távol nincs pékség, legalábbis olyan közel nincs, hogy legalább motorra ne kelljen miatta pattanni, és a szupermárketi kenyér meg… hát, hogy is mondjam… pláne másnapra…
Szóval hiányzik a ropogós, langyos baguette azoknak, akik kenyeret reggeliznek, na, akkor így majd megsütöm én minden reggelre!
Így lett meg az első háztartási gépem (mondom, egy igazán univerzális darab), és még a buktához a hozzávalókat is bevásároltam, jövök haza, dobálnám bele a gépbe azokat a bizonyos hozzávalókat (amelyeket a telefonom kijelzőjéről a “hozzávalók” részben olvasok le), de akkor jövök rá hirtelen, hogy remek, mérlegem sincs, hogy kimérjem a hozzávalókat. Pedig! Pedig! Nagyon előrelátóan elhoztam egy olyan műanyag poharat (súlytalan, simán elfért a 23 kilós bőröndben), amin van ilyen beosztás (és Európa Parlementes reklámanyag, ott kaptunk vagy négy ilyet, amikor egyszer meglátogattuk az intézményt egy nyílt nap alkalmával), dehát most nézem, hogy sajna csak a folyadékokat tudom vele kimérni, a lisztet nem… (biztos át lehet váltalni valahogy, de nekem ehhez nincs agyam, pláne türelmem),
de hallom, hogy jön haza a szomszéd, a legjobbkor, de jó, ő már öt éve van itt, biztos van mindene, konyhai mérlege is, megyek ki elé (az alsó lakásban lakik, a házunk alatt, itt jegyezném meg, hogy januártól az a lakás megüresedik, mert ők most mennek vissza a “metropolba”, ha kíváncsiak vagytok, egyszer körbefényképezem, hú, az is egy micsoda lakás!), mondom neki mi a gondom, azt mondja, van, csak egy ideje nem működik (gondolom, kimerült az eleme, csak azt kellene kicserélni, de nekem az sincs), viszont van mérőpohara, ami meg lisztet is mér, de – azért kipróbálja – csodák csodája, a mérleg is pislákol. Szuper, azért vigyem mindkettőt, sőt, ha már itt tartunk, a porszívót is kölcsönadná-e, kezd minálunk most már kritikussá válni a helyzet (ilyen tekintetben is), persze, vigyem azt is,
úgyhogy a három szerzeménnyel (hát, hogy lehet egy porszívónak örülni!) baktatok vissza a sok piros lépcsőn “haza” (!!)
szóval most már kimérem a hozzávalókat, dagasztó programot beindítom,
és némi gyors porszívózás után (istenem, milyen jól esik a hangja!) már épp mehetek is a Bendiért (ma ő végez korábban),
de mire leérek hozzá, jut eszembe, hogy hát nincsen sodrófám sem (azt hiszem, nyújtófa a rendes neve, de minálunk így hívták), volt kettő is az utóbbi időben, mivel egy ponton Simon kis háztartása is “haza”-került hozzánk, szóval az egyiket odaadtam a helyi NaNe egyesületnek az utcánkban, a másik talán megvan valahol Strasbourban. Útban a lányokért (mivel van még fél óránk), két boltba is beszaladok, egyikben sincs sodrófa, jólvanna, ez nem tragédia, majd kinyújtom a tésztát egy műanyag flakonnal, vagy mittudomén, majd a tenyeremmel kitapicskolom,
szóval mire hazaérünk, épp lejárt a program,
nézem tovább a receptet, hogy is mondja (vagy ötszázszor sütöttem már, de ez is mintha egy előző életemben lett volna),
és azt olvasom benne, hogy nem is kell kinyújtani!!!
csak hengert formázni, aztán 12 darabra szedni, azokat pedig tényleg kézzel széttapicskolni,
amit örömmel megtesz a Saci,
najólvan, hátha meglesz egyszer az agyam,
ki tudja, hol vesztettem el,
az az érdekesebb, hogy ebben a klímában a kelt tészta nő a kezedben,
nem érsz rá (és nem is kell) kelni hagyni, mert nem győzöd a tölteléket belerakni, már megnőtt közben a duplájára a kezedben,
őrület,
száz szónak is egy a vége,
a bukták végül is meglettek (szebbek, nagyobbak, formásabbak is voltak már, de az íz megvan),
mire kijönnek a sütőből
már jön is a szomszéd (ja, őt egyúttal meghívtam a buktaevésre, ha már a háztartási eszközeit majd mindet kölcsönvettem),
pont jókor,
de ennél sokkal érdekesebb dolgok történtek a múlt héten,
amelyeket viszont nem volt időm elmesélni,
de majd alkalom adtán visszatérek rájuk (talán).
Hát, most akkor az a tanulság, hogy bizony mennyi minden kell (legalábbis jól jön) egy háztartásban, hogy jól működjön, hogy komfortos legyen, hogy családi otthon hangulata legyen, ne nyaralásé, hogy otthonos legyen, és belakott… Selejtezni jó (néha szükséges, sőt, muszáj), de aztán úgyis kell megint minden… hiába… de ezt már megállapítottuk korábban, azt hiszem… Vagy nem?