Hat éve ilyentájt már annyira vágytam arra, hogy ne kelljen elmennem otthonról egyáltalán. Három hónapja csak arra vágytam, hogy otthon maradhassak már végre. Közel három hónapja hagytam ott szombaton és vasárnap is, karácsony napján is, szilveszter vagy újév napján is, március 15-én is meg az összes hétköznapon a családom, akik a reggelihez készültek éppen, és indultam be a koraszülött intenzív osztályra a rendes mindennapi holmimmal (mellszívó – mert csak az ott lefejt anyatejet adták oda a gyereknek, bár azt is kivittem az utcára, mert egy másik épületben lehetett fejni, nem ugyanabban, ahol a baba feküdt -, müzliszelet, Biblia, mesekönyv, üveg víz, kéz(és mell)fertőtlenítő).
Ekkoriban már rég nem gondoltam arra, hogy hol van a szülés után jól megérdemelt negyven napos gyermekágy (ne legyen karantén a neve), amit milyen nehezen bírtam ki a fenekemen, amikor szépen, normálisan (=háborítatlanul, otthon) szültem, amíg csak fiúkat szültem, amit viszont a lányokkal nem hogy ágyban fekve, de még csak otthon ülve sem tölthettem: helyette kórházba futkározással telt előző lányommal két hétig, ezzel meg már 14 hete, de mondom, ez már eszembe sem jutott, rég letelt a gyermekágy! Csak azt szerettem volna, hogy akárcsak egyetlen napot otthon tölthessek már a családommal!
Bizonyára ezért történt – sokakat sújtott, de nem tudták, hogy emiatt van – hogy egyik reggelre (még január közepén, és pont vasárnapra esett, erre is olyan jól emlékszem, nem véletlenül) – az éjjel hullott csapadék úgy ráfagyott az úttestre, járdára, mindenhova, hogy nem lehetett elindulni otthonról, se autóval, se gyalog. Egész egyszerűen nem lehetett kilépni a házból. Rémülten vettem tudomásul, hogy nem tudok bemenni a kisbabámhoz a kórházba, és közben – most már bevallom -, borzasztó bűntudatom volt, mert örömöt is éreztem, igen, örültem, hogy visszavetkőzhetek, beülhetek a melegbe a nappalimba a kanapéra, két-három, vagy akár négy gyerekem közé (ahelyett, hogy kimennék a hidegbe, esőbe, hóba fagyba, amit november 30-a óta nap mint nap tettem, szóval az egész telet így csináltam végig), és…
és…
mondjuk: olvashatok nekik egy mesét? hetek óta nem olvastam nekik mesét!
vagy megnézhetem, mi a leckéjük (akkoriban a két nagynak volt leckéje, a két kicsi ovis volt)? hetek óta nem láttam nem hogy a leckéjüket, de őket sem nagyon!
vagy: nézhetünk valamit együtt, ha kölcsönöztek valamit a héten a médiatárból (amiről fogalmam sem volt már rég)?
vagy csak beszélgetünk?
és együtt fogok velük ebédelni?!
mind egy asztalnál, én is velük?!
Mind azért nem voltunk aznap még együtt, hiszen a hetedik (ő maga volt) még az intenzíven feküdt.
De szóval, ezen egyetlen januári nap kivételével én december elsejétől március 21-ig minden áldott (vagy átkozott?) nap “elköszöntem a családomtól szépen, és bevonultam a kórházba.
Senki (és semmi ) nem kényszerített rá, persze, én magam választottam ezt, én döntöttem így minden nap.

De március 17-én már azon dolgoztam, hogy a hetedik családtagomat is hazavigyem végre, és én is otthon maradhassak vele meg a többiekkel. Ez 21-én történt meg, de ezt már megírtam. Aznap is csak ketten voltunk otthon: ketten Rómában, ketten Szlovákiában, és egy volt otthon, az a gyerekem, akinek a születésnapjára született ez a hetedik családtag. Ketten szeretgettük akkor, még az infúziós zsinórral együtt (a zsinórt nem szeretgettük, persze, csak az is tartozéka volt a gyereknek, akit szeretgettünk).

De ma még nem annak a napja van.
Most még egyedül futkározom be a kórházba, a többiek öten háromfelé szóródva, és én ma még csak arra vágyom, hogy egyszer végre már együtt legyünk otthon mind a heten.
Azóta már persze volt ilyen.
Aztán olyan is, két éven át, hogy nem éltünk már együtt mind a heten.
Most – a sors fura fintora, hogy a legidősebb is újra és még mindig velünk -, mind a heten együtt vagyunk.
De azt is tudjuk, hogy jövőre háromfelé szóródunk szét megint.
Ezek után most már töredelmesen bevallhatom, ugye, hogy nekem ez most kicsit,
jaj, alig merem kimondani,
de igen, ez a kijárási tilalom,
nekem ez, mint valami ajándék…

(És többször meggondoltam, aztán mégis úgy döntöttem: jöhet ez a ma reggeli amatőr felvétel, amin én még alszom, az a hat évvel ezelőtt ilyenkor még a kórházban, soha még a karjaimba nem bújt gyerekem meg már nem, mert mindez, amit itt elmondok, erről jutott eszembe. Ha ma reggel iskolába kellett volna indulnunk, nem lett volna arra ideje, hogy ébredés után hozzánk átjöjjön, a karjaimba bújjon és nekem sem lett volna rá lehetőségem, hogy így visszaaludjak. Hát, istenem, cserébe most már azt is tudjátok, milyen vagyok, amikor alszom… bocsánat.)