Tulajdonképpen, amikor a három fiam után egy lányom is született, azt lehetett volna gondolni, hogy így kerek az egész minálunk. A hat páros szám, mindent szépen pontosan el lehet osztani, pont hatan tudjuk körülülni az asztalt, mindenki kettesével van: a szülők is, a két nagy is, a két kicsi is.

Egy ideig én is jól elvoltam ezzel a gondolattal. Csakhogy épp, amikor hatan körülültük az asztalt, nekem egyszer csak kezdett olyan fura érzésem lenni, hogy valaki még hiányzik. Egyre határozottabban éreztem, hogy valaki még nincs itt. Ezért aztán különösebben nem is lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy gyereket várok. Na jó, akkor jöhet, még ez az egy „belefér”. Épp a negyven előtt (37 éves voltam), és még épp kedvem is van hozzá megint (a legkisebb elmúlt három), és akkor most begyógyítjuk az utolsó szülésem kapcsán ejtett sebeket ezzel mindannyiunkon: most majd gond nélkül, egészségesen születik ő is itthon, lesz egy békés, boldog gyermekágyam, mint az első három esetben volt, nem lesz mentő meg intenzív osztály, mint legutóbb, negyedszerre, szóval a fiúk is meg mi, szülők is majd most gyógyulunk az utóbb esett traumáinkból.

Szépen elképzeltem.

Aztán már kezdetektől nem volt ilyen rózsás a helyzet.

De maradjunk az elejénél. Február 27-re vártuk. Ez már akkor is meglepett kissé, amikor kiszámoltam. Nálunk nincs februári születésű a családban, nem csak a szűk családban, hanem a tágabb rokonságban sem. Sebaj, gondoltam én, most akkor majd lesz, de én úgyis általában „túlhordok” (vagyis túllépem a terminust) – kivéve legutóbb, de az kóros volt, most meg ugye nem lesz az – , a március 1-je mondjuk pont jó lesz. Az első harmad volt a június-július-augusztus, a második lesz a szeptember-október-november, és a december-január-február (tekintve, hogy a február olyan rövidke hónap), pont március elsejével végződhet.

Ezt is olyan szépen elképzeltem.

És olyan sokat tettem ezért a terhességemért. Soha ennyit az előzőekért. Azt gondoltam, ezt most kimaxolom, mert ez az utolsó. Egész biztos, hogy ezután már nem hordok gyereket a hasamban, nem szülök, nem szoptatok, úgyhogy most, vagy soha, amit még megtehetsz, és ilyesmik… Például eljárok kismama-jógára, amit sosem tettem korábban (se kismama, se másmilyen jógára nem jártam soha), ami remek dolog volt már akkor is, de hosszútávon pláne nagyon jó ötletnek bizonyult. Bár hamar kiestem a csapatból (szeptember-októberben és még november közepéig jártam kb.), máig megvan a banda, és a későbbiekben életmentőnek bizonyult (számomra) a velük való kapcsolatom. De ez egy másik történet, egyszer majd ezt is megírom…

Továbbá szépnek találom magam, mint még soha (sem kismamaként, sem anélkül), és más is szépnek talál, rendre tudtomra is adják, érzem, igazán őszintén. És ha már ilyen jól (és szép) vagyok, terápiára is eljárok, egyszerűen azt érezem, jól jön a beszélgetés (az ilyen jellegű beszélgetés) egy másik nővel, ezekről a női dolgokról, amelyekben most vagyok. Azt is szeptemberben kezdem, és bizony milyen jól jön! Nem csak akkor, hanem a későbbiekben: életmentőnek bizonyul a rám váró események során, de ezt ekkor még nem tudom.

És a három éves elmúlt lányomat is beíratom az oviba, aki határozottan ellenáll, nem baj, akkor majd jövőre megy oviba, nem zavar engem, ha itthon marad velem: hát együtt csinálja velem ezt a várandósságot, legalább „tanul belőle”. Jön velem kismamajógára (és ez bizony milyen jó neki is!), meg a vérvételre, meg akár az ultrahangvizsgálatra. Szóval együtt csináljuk ezt az egészet, boldogan, vidáman, odaadóan, a lányaim és én, bár akkor még nem tudjuk, hogy aki a hasamban van, ő is lány. 

 

Pedig közben már az első harmadot (a nyarat) is úgy töltöttem, mint aki a vesztét érzi. Persze, ez már csak utólag látszik világosan, akkor, ott, benne nem. A második harmad pedig már nagyon nehezen ment, és szüléssel végződött. Harmadik harmad tehát ilyenformán már nem is volt, azaz, valami másféle mégis: azt teljes egészében az intenzíven töltöttük időnként élet-halál közt (értem ezt magamra is.)

Először a 23. héten véreztem. Nem kicsit. Be is mentem a kórházba. Vizsgálat: semmi kóros. Hazamentem.

Aztán a 24. héten éjszaka rendszeres kontrakciókkal kínlódtam. Ötödszörszülőként nagyon is tudtam, mit érzek. Pont azt. Egyedül voltam a két kicsivel otthon. Telefon Julinak. Juli jön, bevisz a kórházba. Szomszéd apuka átjön aludni a kicsikhez. Most bent tartanak, vizsgálatok, szteroid, antibiotikum. A kórteremben frissen szült anyukák, egy koraszülő is, a babái az egy emelettel följebb lévő PIC-en vannak. Ő meg itt olvasgat a neki kijelölt ágyában, és arról mesél, milyen jól ellátják ott a gyerekeit. Én meg magamban szörnyűlködöm: ez komoly? Persze, itt még nem tudom (tudhatnám, de hárítok, mindvégig), hogy ez vár rám is. Négy nap múlva hazamegyek, mert jobban vagyok, semmi kóros. 

A 29. héten, kedden reggel vérben ébredek. Nem kevés, nem pecsételő. Élénk, friss vér, sok. Bemegyünk a kórházba. Most már nem vagyok egyedül. De egyedül maradok bent, azaz a kisbabámmal a hasamban. Szülőszobán helyeznek el, nem a kórteremben. De semmi kóros, azon kívül, hogy vérzem. Méhszáj zárt, szívhangok tökéletesek, általános állapotom jó (dehogy jó! rémület, aggodalom, félelem, valami szürke köd, nem látok ki belőle.)

A szülőszobán egyébként szülőágy van, ugye. Itt amúgy szép, felújított szülészet van, a szülőágy hiperszuper. Pont deréktájon válik ketté, törik meg (ahol emelni és dönteni lehet a szögén), egyet nem lehet rajta: kényelmesen feküdni. Ezen sehogy sem lehet segíteni, hozatok otthonról egy plédet, amivel – többször összehajtogava – megpróbáljuk kiegyenesíteni az ágy egyenetlenségét, de lehetetlen vállalkozás… Ezen az is megszülne időnek előtte, aki nem is vár gyereket… A ctg folyamatosan a hasamon, kihangosítva hallgatom a kisbabám folytonos, rendes, hibátlan szívverését, éjjel-nappal, amit szívesen hallgatok, csak ezekkel a szíjakkal körbetekerve sem nagyon lehet kényelmesen feküdni. Bár ez a legkevesebb… Az infúzió folyik belém, attól sem sokat lehet mozgolódni, hanyattfekdüni legfeljebb, ami a legkényelmetlenebb helyzet azon az ágyon (is), az oldalamon fekve annyira fáj a csípőm, hogy az már szinte elviselhetetlen, de persze, elviselem… Valahányszor ki kell mennem pisilni – a folyosó közepe táján van a wc, egy másik szülőszobában –  gurítom magammal az állványt, valahogy bepaszírozom a keskeny fülkébe a mosdó és a kagyló közé, valahogy még én is beférek mellé, csodák csodája. Aztán gurítom vissza…

A szomszédos szülőszobákban időnként szülnek, ezeket mind végighallgatom, velük izgulok (és görcsölök), majd velük örülök, látatlanban… mit tudják ők, hogy itt fekszem a másik szobában és lehallgatom őket ?! Még azon is eltűnődöm, mennyire mások ezek a szüléshangok, mint az otthoniak. Különösen az orvostól származó utasítások, ezek nem hogy mások, hanem amott nyilván nincsenek is… de ettől a szülő nők hangjai is mások… Ezt a jelenséget először tapasztalom, kórházi szülést még nem láttam, nem hallottam, otthonit a sajátjaimon kívül is jópárat. Semmi baj, én majd amikor eljön az ideje, hazamegyek és otthon szülök, azokkal a hangokkal… (Richard Parker felmordul, de nem veszek róla tudomást, ezt majd mindjárt megmagyarázom.)

A kicsik a nagyszülőknél egy határon túl, a nagyok járnak szépen iskolába, és onnan jövet délutánonként bevillamosoznak hozzám. Idill. Simon a szülőszobai, szülőágy melletti kis vasszekrény tetején írja a leckét, miközben a húga (akkor még nem tudjuk) kihangosított szívverése dobog a térben. Mondom neki, másnap hozzon nekem valami olvasnivalót, mert amit eleve hoztam, nem köt le, és azon kívül a Bibliám van még velem, de azt nem non-stop olvasásra használom. Márpedig itt most nincs más dolgom. Behozza másnap a Pi életét… Nemrégiben olvasta, mennyire jó. Innentől kezdve elég szürreális minden: ahogy elmerülök Pi „csodálatos utazásában” – pedig csak nagyon felszínesen, mert a figyelmem igazából egész máshol van, csak úgy teszek, mintha igazán olvasnék – pontosan az történik velem, ami Pi Patellel: hánykolódom a nyílt tengeren egy kényelmetlen csónakban  (azaz a borzalmas szülőágyon a szülőszobán), folyamatos készenlétben Richard Parker, a tigris (azaz a koraszülés) sárga szemének tükrében, küzdök az elemekkel a túlélésem/-ünkért, ahogy a „Hetes számú terv” mondja: „Tartsd életben!” Tartsam életben és tartsam bent, hiszen még három teljes hónap hátra van ebből a terhességből! Kilátástalan és reménytelen, és nem tudni, meddig tart majd ez az állapot. Csak minden napot túl kell élni, egy tigrissel a tengeren. Pi Patel vagyok. Várom, mikor fog Richard Parker felfalni. „Ne feledd, az idő távolság is…” írja a túlélő kézikönyv. Így sodródtam a „csónakkal”„az idő távolsággá alakult át, mint minden halandó számára – az élet útján vándoroltam…”, ahogy az elemek megkívánták. A falióra ketyegett (mert az van a szülőszobán, míg a nyílt tengeren nincs), párhuzamosan a szívhangokkal, néha besötétedett, majd újra felkelt a nap, mégis én valami időtlen időben és valami ködben hánykolódom. Mintha nem én lennék, mintha nem velem történne, nem tudom megragadni a pillanatokat… Mint egy álom (de azok közül is a legrosszabb), néha ködös, homályos, máskor kontúros, szabályos, látható, érezhető, de a lebegés érzése akkor is megvan. Valaki ébresszen föl, kérem! 

Rendszeresen jön a vizit, a házirend szerint, mindig megkérdezik az újabbnál újabb arcok, hogy ki az orvosom, mindig mondom, hogy nincs nekem olyanom… Különböző reakciókat váltok ki ezzel, egy olyat is, hogy „nagyon helyes, hiszen itt mindannyian a legjobb tudásunk szerint látjuk el, kiválasztottság nélkül is.” Így gondoltam én is.

Azért időnként rámrontanak a császármetszés ötletével. „Most rögtön.” Nem. „Akkor holnap délelőtt.” Szóval, amikor éppen be lehetne engem (minket) illeszteni a programba. „De milyen indokkal?”… Ööö. Látom, nincs hozzászokva, hogy visszakérdez a „páciens”. Váratlanul éri az egyébként logikus, konkért kérdés. „Most, ebben a pillanatban éppen sürgető valami miatt? Holnap délelőtt az lesz, már most tudjuk?” Ezzel időt nyert, íme a válasz: ”Nem akkor kell császározni, amikor a gyerek már halott.” – dübörög a szabályos, egészséges szívhang aláfestésnek…

Richard Parker, Richard Parker, ne fenyegess! Bár szorul a hurok, még én döntök. Vagyis: talán, mert nincs fogadott orvosom, hát végül is mind békén hagynak.

Utólag ennek az egynek örülök (ha megfelelő ez a szó egyáltalán, nem annyira, de nem tudok jobbat): ha bármikor beleegyeztem volna a császármetszésbe, máig azon rágódnék, hogy talán nem is lett volna koraszülött. Talán így, ebben az állapotban kihúztuk volna a harmadik harmad végéig, de legalább a 37. hétig, ki tudhatta ezt akkor biztosan tagadni?

Csütörtök táján azt hiszem, vagy már péntek, lekerülök mégis az „osztályra”, sima kórterembe, mert mintha jobban lennék, a diagnózis továbbra is: zárt méhszáj, lepény tapad, szívhangok jók, és a vérzés is alábbhagyott. A kórteremben frissen szült anyukák (és időnként a kisbabáik is), első harmadban vetélés-gyanús várandósok, meg én. Az ágyam alig kényelmesebb, mint a szülőágy, ez ugyan nincs deréktájon kettévágva, de ugyanott egy hatalmas gödör van benne, abba beleesem, elnyel a nagy fekete lyuk (a tenger mélye, vagy Richard Parker nyálas pofája).

Nekem pedig annyi dolgom lenne, vagyis van! Szombaton lesz a második fiam születésnapja! Nekem aznap meg kell csinálnom a tiramisut, ami a kedvence. És az ajándéka, megjön-e addig, amit rendeltem, rá kellene kérdeznem, utána kellene járnom! És vasárnap kezdődik az advent. Nekem ahhoz össze kell raknom a négyszer huszonnégy darab kis papírtasakot, és mindegyikbe belerakni az apróságot, amit terveztem (az idén különböző legóelemekkel lesznek megtöltve, az advent végén összerakható lesz belőle valami, ha mindet, mind a négyen összeteszik), négyszer huszonnégy kis csipesszel otthon föl kell csíptetnem!

Éjjel az ágyam mély gödrében ébredek, vérben úszva. „Köröttem csend…” és néma kórterem, kitámolygok a mosdóba, a bugyim átázva, a nagy méretű Always ultra, ami mindent elnyel ugye, átitatva, ahogy lehúzom a bugyiról, csepeg belőle a vér, folyik a lábamon is, nem is tudom, mit csinálok, a köd egyre sűrűbb a tengeren, kibotorkálok, a nővérszoba felé veszem az irányt, viszem a kezemben a csöpögő betétet, talán, hogy megmutassam, vagy talán meghülyültem, nem tudom, remélem, alszom és csak rosszat álmodom. A nővérszobában senki, állok a folyosón, nézek jobbra, nézek balra, halvány éjszakai fények világítják be némileg a síri csendes folyosót, kétoldalt csukott ajtók, zöld nyíl, vészkijárat, vészkijárat, menjek arra, hátha kitalálok ebből, Richard Parker feni a fogát, a betét csepeg, alattam egy tócsa vér, szürreállis, a Száll a kakukk fészkére is eszembe jut még abból a távoli világból, ahonnan jövök amúgy, ez a folyosó pont olyan, mint a filmben, meghülyültem tényleg, boldog, kerek kisbaba mosolyog egy képről a falon… a nővér megjelenik végre.

Mutatom a betétem. Azt mondja, mit csináljak vele? Tök igaza van. Magam sem tudom, ugye mondtam már, hogy mit akarok vele. De az biztos, ugye, hogy azért ez nem oké, 29 hetes terhesség esetén?

Valahonnan kerül egy tolókocsi alám. Valahogy abban ülök, betolnak a liftbe, vajon ki, fogalmam sincs, talán maga az éjszakás nővér, vissza a startmezőre, ugyanaz a szülőszoba, ugyanaz az ágy, épp nemrégiben hagytam el, Richard Parker sárga szeme villan a sarokban. Mit követtem el, hol léptem rosszul?

Infúzió megint jöhet, ctg ismét a hasamra, most már nem nagyon járkálhatok, hoznak ágytálat, az meg a kínzás, fölfele billenő altesttel, a gravitációnak ellenkező irányban pisilni, nem is sikerül, olyan mindegy, ez a legkisebb bajom (bár elég kínzó ez is).

Azért így is megjön a reggel, előbb a hajnal, telefonon távirányítom a férjem, hogyan kell tiramisut csinálni, annak most kell elkészülnie, hogy majd este, itt a szülőszobán (!?) megünnepelhessük vele a 12 évesünket, addig pont összeérlelődik. Amikor azzal megvan, bejön hozzám, a kérésemre behozza a banánosdobozt, amiben gyűjtöttem az adventi legódarabkákat, az évek óta újrahasznosított 4×24, vagyis 96 papírtasakot (jövőre még egy huszonnégyes sort kell majd csinálnom?), én itt ezeket közben összeállítom, csak föl kell csipeszelnie majd éjjel otthon a négy darab zsinórra. Nővérke (illetve szülésznő, mert itt szülésznők járnak hozzám) egyik alkalommal belepillant a dobozba, meg is jegyzi: „legózni fognak?” Férjem dolgozatokat javít mellettem, én meg legózás helyett vajúdom, de most már egész komolyan, csak nem akarom tudomásul venni. De a szülésznőnek sem tűnik föl: végignézi a kilométernyi hosszú ctg-tekercset, minden oké, méhösszehúzódásokat nem lát rajta, a szívhangok meg jók, azt lehet hallani. Pedig rendszeres erős kontrakcióim vannak, és egyre sűrűsödnek.

Szombat van. És otthon van két gyerekünk, az apjuk hazamegy velük ebédelni (nem is annyira „ebédet adni nekik”, mert kezdik rendesen ellátni magukat, kénytelenek, a 13 és fél éves és az éppen 12 ). A szülészet csendes, két ügyeletes orvos van bent és két szülésznő. Hogy teljen a nap és legyen tennivaló is, áthívnak egy ultrahangvizsgálatra, a folyosó végére. (Oda mehetek simán lábon, és húzhatom magammal az infúziót, miközben amúgy tilos fölkelnem.) Átcsoszogok, gurítom magam mellett az infúziósállványt, szokás szerint, fölfekszem, hasam szabaddá teszem, eredmény megint ugyanaz, milyen megnyugtató: lepény tapad, méhszáj zárt, gyerek jól van, de akkor mitől vérzek, ki tudja? Senki. Csoszogok vissza, a két szülésznő a folyosón ebédel, egyik azt mondja, majd mindjárt jön és visszateszi rám a ctg, mondom oké, úgyis betérek a wc-be, ha már úton vagyok, ott is verekszem kicsit az pórázammal és a koloncom kerekeivel, ijesztő ez az adag vér, mindig vér, hát hogy létezik az, hogy gyerek van a hasamban, és már vagy egy hete ömlik belőlem a vér?! Aztán visszabotorkálok a kedvenc szobámba, fölfekszem az ágyra és iszonyatosan kínlódom most már. Jön is a szülésznő, rámcsatolja a szíjakat (kényszerzubbony?), újra zeng a kisbabám szíve, a hasam meg egy szikla, még azt érzem hirtelen, hogy jaj, kakilnom kell, de ciki, most voltam wc-n, s most idekakilok a szülőágyra, te jó ég, mint egy először szülő, vagy tényleg meghülyültem mostanra, nem is csodálkoznék, de se nem naivitás, se nem hülyülés, egyszerűen hárítok, november 30-a van, és én majd február végén, esetleg március elsején szülök…

…helyett: valahonnan távolról kiabálást hallok, és a telefonom is megszólal, a párnám alatt van, biztos a férjem hív, hogy mit hozzon, a kiabálás pedig a szülésznő, aki itt maradt egy pillanatra, gyanús voltam neki, azt hiszem, lehúzza a bugyimat, és azzal együtt kint van belőlem egyben minden, a baba, a burok és a lepény… szóval kiabál, hogy „itt a baba, itt a baba!” És amikor kint a baba, a telefonom is elhallgat… Rohangálás, ajtócsapkodás, ő közben leszaggatja a babáról a burkot, szeretném megnézni, de nem nagyon tudom, és olyan gyorsan történik minden, már viszik is el, rohannak vele a PIC-re, nem is láttam, meg se fogtam, csak azt kérdezgetem, mondják már meg, fiú-e vagy lány?! Még senki sem tudja… A szülészorvosok is itt állnak mellettem, hirtelen kitisztul a kép, az egyik a kezemet markolássza két kezével, „ügyes volt, ügyes volt”, mondogatja talán inkább magának, sokkosabb mint én, azt hiszem, de rémültnek elég rémült… Hát ja, az előző szülésemnél ezért bíróság elé állították a felelős személyt, amiért lekéste a szülésemet, pedig ő nem tartózkodott velem egy folyosón! És még nincs 10 perce, hogy az az ultrahang mindent megnyugtató rendben talált… És azóta megszültem! Megszültem! Született egy gyerekem! Nem értem… Nem értem…

Hát mégis Richard Parker győzött! Hirtelen, váratlanul felfalt.

Dehogy. Most még csak jól belémmart. De majd még ezután marcangol csak jó hosszan, míg csontig rágja le a húsom.

Valamikor visszahívom a férjem, kezdi mondani, mit akart, de belevágok: én közben megszültem! Ő sem érti. Vagy ő sem akarja érteni. Ő sem tudja felfogni. Mondom még egyszer: megszültem. Nem tudom.. Nem tudom, fiú-e vagy lány. Mást sem tudok… Most először nem volt jelen a gyereke születésénél. De milyen furcsa, hogy végig „vonalban volt”, pont azalatt a fél perc alatt csörgette a telefonom, míg megszületett az ötödik gyerekünk. Furcsa. Minden olyan furcsa. És érthetetlen. Fél perc alatt szültem, összesen két tolófájással.

Soha még ilyen magányos, soha még ilyen kiszolgáltatott, soha még ilyen elhagyott nem voltam szülés közben. Pedig most szülök először kórházban!

Azért rajtam most végrehajtják a rutint. Ilyet sem tapasztaltam még, én nem is tudtam, hogy ilyen van, de ezt még ebben a fásult, ködös, sokkos állapotomban is iszonyú kínzásnak érzem. Mondom is, hogy ne csinálja, ne csinálja, kérem! Eddig négyszer szültem, még soha nem kaparták ki utána a méhem, és semmi bajom nem történt miatta, úgyhogy azt hiszem, nálam ez az eljárás szükségtelen, most is megleszek nélküle. De hiába, mindhiába könyörgök sírva, ez a rend, az előírás, és különben se nyávogjak, éppen elég baj, hogy van egy éretlen koraszülöttem, ez mindamellett semmiség. Engem ez a helyzet, ez a póz a második veszteségemre emlékeztet, ahol így „végeztem”, és közben arra is gondolok, hogy istenem, ti nők, akik ezt mind kiálltátok már előttem, hát miért hagytátok? Miért hagyjátok? Miért hagyjuk?!

És akkor hirtelen betoppan a Geréb Ági! Az én bábám! Aki akkoriban még házi őrizetben van, napi egy óra kimenő engedélyezett, az aznapit aznap rám szánja, ez is egészen valószínűtlen, hogy megjelenik a szülőszobán, ő, meg a Juli, a másik bábám, doulám, barátnőm, az, aki a 23. héten azon az éjszakán, amikor először görcsöltem, bevitt a kórházba, és már máskor is annyi mindent tett értem, annyiszor, de annyiszor volt már velem, különböző élethelyzetekben, és lesz még ezután is, ahogy az Ági is, érthetetlen, hogy itt vannak, spontánul, váratlanul (ó, őket mindig várom!), egyszer csak… Éppen ők ketten!

Aztán valaki megszán, és visszajön megmondani, hogy kislányom született. Akkor most már két lányom van! (Persze, már ha megmarad, két lányom lesz.) 1110 gramm. 34 cm. Jól van. És mi a neve? Hát, azt nem tudom. Akkorra megjön a férjem, én Saroltát szerettem volna abban az esetben, ha lányom születik, de tudom, erre hogy reagáltak a többiek otthon. Ők ismernek egy Saroltát, akit nem szeretnek. Én meg egy másikat, akit én meg nagyon. Ráadásul az a Sarolta is ötödik gyerek. Ez meg fogja védeni az enyémet. A neve, a születése dátuma (ha már így alakult, hogy koraszülött, csak a bátyja születésnapját választhatta), és ezt most megint én döntöm el, nem az a helyzet van, hogy sokat vitatkozhatnánk. Doktor urak – hogy tegyenek is valami hasznosat – keresgélik a neten a francia megfelelőjét, mert az kell, úgy lesz hivatalosan anyakönyvezve. Charlotte. Bár, nem egészen ugyanaz, de jó. Az inkább Sarolt. Legyen úgy, nekem az is tetszik, és az a többieknek is. Én Saroltának fogom majd hívni, a többiek azt csinálnak, amit akarnak, csak lehessen majd hívni egyáltalán… Most még ezt sem tudni.

Most, hogy vége ennek a hánykódásnak a tengeren (a szülőágyon), visszamehetek az osztályra a kórterembe, kedvenc ágyamra, arra, igen, amelyiknek a közepén a gödör, még nem láttam a gyerekem, viszont megjön este a két nagy, meg az apjuk, meg a tiramisu. Megünnepeljük a második fiunk születésnapját, a szobatársaim „kamilláznak” (állítólag, utólag mesélik el), hogy “milyen szép család!”, és némileg a kis (rettentően kis) második lányunkét is. Ha már így alakult. Szeretnénk mind együtt az ünnepnap megkoronázásaképp megnézni őt. De azt nem lehet. Ők haza, én a többi anya közé a kórterembe, és nem tudom, nem emlékszem, fogalmam sincs… Az az éjszaka törlődött mindörökre.

De másnap (december elseje, advent első napja) minden papírt aláírok, hogy saját felelősségre hazamehessek. A kisbabámat ugyanis kétszer látogathatom meg naponta, azért feküdjek itt bent, miközben otthon van két gyerekem és ma hazaérkezik a másik kettő is? Majd inkább otthonról járok be ide naponta kétszer. Ilyen lesz a “gyermekágyam”, amelyben gyerek nincs a kezemben, sem a mellemen, sem a közelemben, hanem napi kétszer futkározom be hozzá, hogy a plexin keresztül kicsit láthassam, és közben három óránként, éjjel-nappal fejem az anyatejem, hogy legyen, hogy majd legyen, hogy egyen belőle, hogy hízzon, hogy nőjön… Istenem, hiszen még kerek három hónapig odabent kellett volna lennie...!

Mire megjönnek a kicsik, én föl is csipeszelem arra a zsinórra a 4×24 legóval töltött papírtasakot, most már várhatjuk a karácsonyt…

És arra viszont világosan emlékszem, hogy aznap, tehát vasárnap este, amikor lefeküdtem a saját ágyamba, üres hassal, pedig a terhesség 29. hetében tartottam volna épp, és belémvillant, hogy kedden reggel innen indultam a gyerekkel a hasamban, és így jöttem vissza, nélküle, na akkor végre, ott, akkor tört ki belőlem a zokogás először, de az elkövetkező fél évben nem utoljára.

De az itt következő hosszú kálváriánk már egy másik történet, illetve sok másik történet, részleteiben már megírtam ittott.

Már hat éve ennek. Az a fiam most 18. A kislány meg persze 6. Túlélte. Túléltük. És van egy „azelőtti” és egy „azutáni” életünk. Nem baj. Tényleg két lányom van (és három fiam), nem adták őket könnyen, de így vagyok hálás értük. 

És most fogom, és hat év elteltével újraolvasom Pi Patel (csodálatos) életét (utazását), kíváncsi vagyok…