Volt nemrégiben a Koraszülött-ápolók Világnapja. És jóval előtte a Kenguruzás Világnapja is. Én mindkettőnél nagyon figyeltem, elolvastam a megjelent cikkeket és megnéztem a témához készült filmeket. És közben annyi minden összegyűlt bennem is, csak nem jött ki belőlem. Talán jobb is. Nem illett volna az ilyen jeles napok alkalmából pont. Most, világnap nélkül talán elmondom, még nem tudom, most mindenesetre ezeket a sorokat már elkezdtem.

Én két gyerekemmel is megjártam a koraszülött-újszülött intenzív osztályt. Az egyikkel (az újszülöttel) elég röviden (nincs olyan rövid idő, ami odabent rövidnek számít, de a másikhoz képest mégis ezt a szót használom), a másikkal (a koraszülöttel) jó hosszan, és vele két intézményt is, és egy intézményen belük két osztályt is. Szóval összesen három “stábhoz” volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem, itt még ez az utóbbi is használható, de nekem egyik sem tetszik igazán, ez csak amolyan szófordulat, így szoktuk mondani és nem találok helyettük jobbat. Mindegy, ezzel a kitérővel is csak kerülöm a forró kását (azaz a lényeget).

Szerencsés esetben a szülők akkor ismerik meg az érzést (egész biztosan enyhébb változatban), amit mi a PIC-en, amikor a gyerekük óvodába (vagy előbb bölcsődébe) kerül. Ezt, hogy az óvónők – akik általában azért nem rokonok, kezdetben még csak nem is ismerősök – egy idő után szinte családtaggá lesznek. Mert ott hagyjuk velük a gyerekünket az adott intézményben, és megbízunk bennük. Na, mi így vagyunk a nővérekkel, a kezelőorvosokkal, akikre rábízzuk tenyérnyi gyerekeinket az intenzív osztályon. Eleinte idegenül (és fejetlenül) téblábolunk odabent, idővel aztán minden rutinszerűvé válik, az ott dolgozók meg ismerőssé. Nekünk az általános “anyuka”/ “apuka” -fedőnév jár, mi meg a “nővérke”, “doktor úr” megszólítást használjuk, és fokozatosan megismerjük és megszokjuk mindannyiuk stílusát (mert mindenkinek megvan a magáé) és olyan ragaszkodással vagyunk irántuk, mintha családtagok lennének. Komolyan. Lessük minden mozdulatukat (amit a gyerekünkkel végeznek), és isszuk minden szavukat (amit a gyerekünkről mondanak). 

 

A szerencsés szülők akkor sírnak, amikor bekísérik, majd egy bizonyos idejű beszoktatás után bent is hagyják (a három éves elmúlt, jól fejlett, érett) gyermeküket az óvodában. Hát, a koraszülők meg akkor (nap mint nap), amikor kilépnek az intenzív osztály ajtaján, és odabent hagyják a párszáz grammos, csont és bőr, ilyen-olyan betegséggel küzdő gyereküket. Szóval mégis teljesen más, de azért van benne talán mégis valami hasonló…

 

Aztán mi még otthonról, lefekvés előtt (azt nem mondom, hogy elalvás előtt, mert aludni, na azt nemigen tudunk, csak amikor már a végkimerüléstől ájulunk el) még egyszer be szoktunk telefonálni – talán az óvodások szülei ezt azért mégsem teszik, még egy különbség – , hogy megkérdezzük, hogy van a gyerek, és hogy “nyugodtan”(ha-ha!) lefekhetünk-e. Meg aztán itt derül ki az is, kik vannak odabent éjszaka. Mindenkinek megvan a maga “kedvenc párosa”, ez is természetes, nekem is megvolt. Az egyik helyen a Zsuzsi nővérke, meg az Edina doktornő, a másikon meg az Eszter és a Miklós főorvos úr. Na, amikor ő vette föl a telefont – szokta! -, már a hangja is elég volt az aznapi (éjszakai) nyugalmamhoz… (ami azért ezekben a hónapokban mindig viszonylagos.) 

 

Na jó, de most már tényleg térjünk a lényegre!

Sarolt a 29. héten született, november 30-án, az egyik bátyja születésnapján, spontán, hirtelen, de annyira azért nem váratlanul, mert már egy hete ott feküdtem a kórházban, és nem is az osztályon, hanem a szülőszobán. De ez egy másik történet, majd megírom egyszer ezt is. Lényegében eltelt az egész december, majd megjött az újév is különösebb gond nélkül, azon kívül ugye, hogy koraszülött, alig 1000 gramm, és hogy fekszik az inkubátorban… és nem a karomban. Alapvetően semmi extra nem volt vele.

Eddig.

De aztán lett egy súlyos bélgyulladása, a szakirodalom NEC-nek nevezi (ugye, mennyi koraszülőnek nem ismeretlen a szó?), de a többiek ebben a kis enciklopédiában röviden elolvashatják a lényeget.

Szóval, amikor ez a betegség kitört rajta hirtelen, az így történt: január elején egyik nap éppen látogatóban voltunk nála délután – ez még abban az időben volt, amikor a rendes látogatási rend szerint jártunk: délután fél 4-től 5-ig. Én mindig nagyon erőltettem a kenguruzást (ami nem ám bőr-bőrkontaktust jelentett ott, a baba a csupasz mellkasunkra fektetve, hanem ő jól becsomagolva, mi meg a zöld „steril-ruhába” beöltözve kézbe kaptuk). Mindenesetre ez is egy olyan délután volt, amikor megkaptuk a kezünkbe, január 4-5-e körül, az újév elején. Elég hosszan, szinte az egész látogatás alatt a karomban tarthattam, az elején volt az apjánál, mert neki korábban el kellett mennie, az egyik fiunkat vitte edzésre, aztán a látogatás végére tudott így visszajönni értem, szóval a másfél óra maradék nagyobb részében nálam.  Olyan békés, nyugodt volt ezen a délutánon a Sarolt, még mosolygott is a kezünkben álmában, akkor készítettünk egy csomó szép fotót, egyikünkkel is, másikunkkal is, egy picit el is lehetett feledkezni arról, hogy koraszülött babánkkal vagyunk a Pic-en, annyira meghitt, békés órák voltak azok. 

 

 

 

Na, aztán egyszer csak – belátom, egy jó hosszú idő után (ha létezik egyáltalán elég hosszú idő ahhoz, hogy egy anya a karjában alvó kisbabáját le akarja tenni, és hogy az anyja karjában alvó kisbaba az inkubátorba vissza akarjon menni) – egyszer csak szóltak, hogy vissza kell tenni, mert vége a látogatásnak. Jött a nővér, kivette a kezemből, berakta szépen a helyére, kezdte rendezni, mire a Sarolt felébredt (ja, mert ugye aludt békésen a kezemben, mintha már mondtam volna,) és rettentően elkezdett sírni, sose felejtem a képet: az a 1200 grammnyi kisveréb, azokkal a nagy, kimeredő szemeivel, kétségbeesetten sírt, én nem is tudtam addig, hogy az ilyen pici babák tudnak egyáltalán valamilyen hangot adni, de hogy ilyen erőteljeset, azt végképp nem. Ő akkor ott erőteljesen sírt, amikor visszatettük az inkubátorba, tulajdonképpen pont, mint a „rendes” kisbabák, akik jól elvannak az anyjuk karjában, de amint leteszik őket, ordítanak… Egyszerűen nem örült, hogy leteszem, semmi egyéb.

Azért itt megjegyezném – zárójelben, zárójel nélkül -, hogy ha a Sarolt két órán keresztül minden nélkül tud inkubátoron kívül lenni, lélegezni (magától), rózsaszínen, békésen, mosolygósan, akkor talán a nap 24 órájában is így lehetne… Ha erre a két órára semmi “művi” nem szükségeltetik az életben maradásához, a rendes működéséhez, akkor talán egyébként sem lenne az ő esetében ez annyira fontos…? Esetleg többet használna ha rajtunk fekhetne, minden tekintetben, mint a tőlünk való elválasztottság…?

Ez a képzeletbeli zárójel (azon kívül, hogy kicsit megállnék, mielőtt továbbmegyek) most azért is kívánkozik ide, mert egyébként is ez a nagy kérdés (talány?) az egészben: a Sarolt, a megszületésétől kezdve (amit még mindig nem írtam le, még azt is megteszem majd), 1110 grammosan, 29 hetesen is önállóan lélegzett (hála a szteroid injekcióknak, ugyebár, amelyeket előtte megkaptam), és valójában mindezidáig, tehát eddig a pontig – november 30-tól január 5-ig – “csak úgy” feküdt az inkubátorban. Annyi baj volt azért vele, hogy nem hízott a megfelelő ütemben (?)… más talán nem is. Mégsem lehetett velem, mégsem fekhetett rajtam, mégsem mégsem mégsem…. Csak nézhettem a plexin keresztül, hogy ott fekszik szépen elrendezgetve…

Na, de ott tartottunk, ugye, hogy visszatettük az inkubátorba, és most ott sír: felébresztettük, megzavartuk, kivettük a karomból, szóval hanyatt fekve sír. Namost:

A nővér ekkor, hát, hogy is mondjam, tényleg, hát, hogy: nekiesett – kérdés nélkül, orvossal való egyeztetés nélkül, de tényleg azonnal, elsőre -, hogy “hát mert biztos nem kakilt még ma, na, akkor kap egy beöntést.” Hozta is rögvest a hozzá való felszerelést, a vékonyka kis csövet, s kezdett a popsijában turkálni… Szörnyű látvány volt, pedig nem vagyok finnyás, nem erről van szó, de az valami borzasztó volt, mert egy ponton azt éreztem, hogy ezt nekem csinálja ez a nő, mert én mindig tovább maradok, meg korábban jövök, meg én mindig kérem a kezembe, meg mindig kérdezek, esetleg „beleszólok” (nagyon félve és óvatosan mertem ám a munkájukat megkérdőjelezni, á, dehogy megkérdőjelezni! csak egy-egy dolgot megkérdezni), de most nem bírtam nézni, amit művelt, kérdeztem is ijedten és nagyon csöndesen, hogy biztos-e az, hogy ezt kell tenni (egyáltalán: orvos nélkül ő dönthet ilyesmiről, hogy mikor kap egy kisbaba beöntést?), szóval hogy nem vehetném-e inkább ehelyett föl (tudod, sír a babád, az a reakciód, hogy fölveszed, magadhoz öleled, ringatod s megpróbálod megnyugtatni), hogy megnyugtassam, ahelyett, hogy a popsiját kezdi turkálni? Erre jól rámförmedt, hogy „NEM! Szerintem már volt a kezében épp eleget! Most tette le!” és hát amúgy is, vége a látogatásnak (mindig ez a szöveg: Köszönjük a látogatást! Hogy gyűlöltem ezt ! Én nem látogatok senkit itten kérem szépen, én a gyerekemmel vagyok!).

Na, de ő továbbra is: alul tekerte a csövecskét,(- én akkor láttam a gyerekem meztelen popsiját először, még soha nem is pelenkáztam (elmúlt egy hónapos itt már, ugye), attól is el voltam hűlve, hogy csak csont van ott, és annak a közepén egy lyuk, hát, az 1200 grammban nincs sokminden, ha a csontozatot leszámítjuk, pláne, hogy Saroltnak haja is volt, sok…), fölül (a száján) meg akkor már jött ki belőle szintén, ami volt a gyomrában, összehányta magát szegény úgy hanyatt fekve, merthogy az alfelét meg emelte a magasba… Akkor a nővér – láttam, hogy ijedtében – odakapott (a popsijától! nekünk ugye a lelkünkre kötötték, hogy ha alul megfogtuk – ruhán keresztül –, akkor már ne nyúlkáljunk az arcához), letörölte a nyakán, arcán a hányást, aztán tekert lent megint tovább, fönt megint jött a hányás, akkor odakapott, ugye föl kellett kapnia a fejét, hogy meg ne fulladjon a saját hányásától, aztán megint lent turkált, a Sarolta meg ordított, amikor levegőhöz jutott, aztán később már nem, csak hangtalanul, rémülten nézett rám a plexin keresztül, egyenesen a szemembe, kétségbeesetten…  El tudjátok képzelni, a két vékony karja a levegőben, az ujjai szét (a Moro reflex, ugyebár), hát, mint amikor egy kisbaba rettentően sír… ez a nő meg (bocsánat!) túrta a fenekét, meg kente a hányást, engem szidott, én meg nem bírtam tovább, hanem bőgve rohantam ki, le a három emeletnyi lépcsőn, leállíthatatlanul sírtam, a földszinten jött szembe már a férjem, aki meg kérdezgette, hogy mi történt, de még az autóban sem tudtam megszólalni, csak sírtam, sírtam, ezt nem tudtam neki elmesélni akkor, és ez a látvány nem ereszt máig… Sem a látvány, sem az, hogy nem tudtam tenni érte (és ellene) semmit. Másnap reggel már lélegeztetőgépen volt (pedig arra születésétől kezdve nem volt szüksége!), leállt a keringése, és egy nappal később – amikor már nem adtak sokat az életének – a kilyukadt bele miatt sürgősséggel vitték át a másik kórházba, azonnal életmentő műtéten esett át este 10-kor.

És akkor elkezdődött a négy hónapig (és az “utómunkálatokkal” együtt sokkal tovább) tartó kálváriánk. Ezek részleteit korábban megírtam, itt és itt is,

és megjelent teljes egészében (ezen részlet nélkül) W. Ungvári Renáta : Zsebibabák könyve című nagyon szép és hasznos kiadványában, “Vannak még csodák” címmel.

lassan összeáll a kép, csak ez az elem hiányzott még az egészhez (és a megszületése, na, majd azt is megírom még egyszer, ha sokat hajtogatom, talán tényleg hozzáfogok).

Mindenesetre ennél a műtétnél el kellett távolítani a vékonybelei közel felét, a megmaradó rész egyik végét kivezették a hasfalon, vagyis kapott egy sztómát, és természetesen kérdéses volt, hogy fölépül-e egyáltalán, hogy a maradék bélszakasza elegendő lesz-e a szájon át történő táplálkozáshoz és emésztéshez, vagy mindig – amíg így élni tud majd – infúzióra szorul majd. És jött aztán még egy műtét és még egy másik is, ez már mind egy újabb hosszú történet, de sokat, nagyon sokat küzdött és küzdöttünk még érte mi is, mindannyian.

Életem legnehezebb időszaka volt, ez biztos.

Sokszor kívántam közben, hogy bárcsak egy elmaradottabb országban élnénk éppen, ahol kényszerűségből fektetik az anyákra a koraszülött babájukat, mert nincs ilyen felszereltségű kórház, nincs inkubátor, (helyette az anyák melegítik saját gyerekeiket), és így tovább. Mert akkor talán nem is esett volna ekkora baja…

Persze, ha meg már így esett, milyen hatalmas szerencse (és  isteni kegyelem és áldás), hogy egy olyan országban éltünk, ahol a koraszülött sebészetet ilyen mesterfokon művelik! Gyakran elnéztem (volt rá alkalmam) a sebészorvosok hatalmas (a babákhoz képest!) kezét, és elámultam, hogy milyen bravúr folytán képesek azokban a párszáz grammos testecskékben, a miniatűr hasüregekben a nyilván cérnavékony belecskéket vágni, varrni, összetűzni… (jó tudom, tudom, persze, nem a kezükkel turkálnak bennük, de akkor is! hihetetlen, mire képesek!)

De talán nem kellett volna ennek megtörténnie.

Persze, a mi személyes családtörténetünkben helye van ennek, és akár azt is lehet mondani, hogy Sarolt sorskönyvében ez volt benne, innen nézve fel sem merül, hogy el lehetett volna kerülni, vagy sem. Vele együtt a mi – szülei, testvérei – sorskönyvében is benne volt akkor mindez, hiszen mindannyiunkat mélyen érintett, nagyon intenzíven éltük meg azt az időszakot mindannyian, és örökre velünk marad a tapasztalás. Kinek-kinek a vérmérsékletének – és az akkori életkorának megfelelően. Nem hibáztatok érte senkit, tényleg nem. Most ezt azért is hangsúlyozom, mert volt idő, amikor hibáztattam. De ma már nem.

Csak mégis. Jól esett végre elmondani. Mert igen, abban biztos vagyok, hogy ez nem volt helyes. De ha a sorskönyvünkben ez volt benne, úgyis, enélkül is elkapta volna ezt a bélgyulladást, vagy valami mást, ki tudja… Végig kellett ezen az úton mennünk. Sokat tanultunk és sokat kaptunk (bármilyen nehéz elhinni, ha akkoriban úgy éreztük – én biztosan -, hogy ebbe belepusztulunk, végül mégis gazdagodtunk, sokat, sokat.)

Évekkel később egy közösségi fórumon hozzászóltam “A te hangodat ismerem – énekszóval az inkubátor mellett” mozgalom egyik bejegyzéséhez, ami éppen arról az osztályról szólt (képpel együtt), ahol ez velünk történt. És ahol összesen két és fél hónapot töltöttünk (egy idő után én is fixen reggeltől estig, nem a kijelölt délelőtti-délutáni másfél órában). Hozzászóltam valami olyasmit – a fotót látva – hogy “jaj, mennyit kínlódtunk mi ott, milyen nehéz időket éltünk akkoriban, odabent”. Az egyetlen, aki – szó szerint – kikérte magának (tehát nem is értette, miről beszélek), hogy nekem valami rossz érzésem lehetne, amikor az érintett osztályra gondolok. Pedig hát melyik szülő az, aki kellemes nosztalgiára gondol a PIC-en töltött időkre? Ami nem jelenti egyben azt, hogy nem gondolunk közben szeretettel, mérhetetlen hálával azokra, akik a gyerekeinket odabent ápolták, gyógyították, gondozták, sőt: szeretgették… Helyettünk, mellettünk, velünk, értünk… Akkoriban egy pillanatra felébredt bennem a vágy, hogy elmondjam neki, csak neki, – akkor még emlékeztem a nevére is, ma már nem, és ezt is jó jelnek veszem -, hogy az egyedüli, akire nem gondolok szeretettel és hálával, az pont ő, és ezért.. Ezért, amit akkor tett.

De azt gondoltam, alszom rá egyet.

Azóta is alszom rá, most már jó sokat. És most már nem is számít, hogy ő maga megtudja. Nekem esett jól most végül is – közel hat év távlatából – leírni. Mostanában olvastam egyik kedvenc íróm könyvében, aki Marguerite Duras-t idézi, hogy „Az írás lerombolja magát az eseményt. Az írott szó helyébe lép az átélt eseménynek.” Hát ezért éreztem szükségét.